Esküvőjük előtt Veronika végleg búcsút vett a Színháztól. Amikor bejelentette, hogy visszavonul, a Mágus éktelen haragra gerjedt, kiabált vele.
– Eredj csak, szüljél gyerekeket, a terhesség majd elrondítja az alakodat, merevvé teszi az izmaidat. Ne is álmodj róla, hogy valaha még visszatérhetsz a színpadra! A kölykök felnőnek és elhagynak, értelmetlenül áldozod fel értük a legszebb éveidet! De menj csak, hagyd, hogy hatalmába kerítsen az ösztön, az átkozott kanca-ösztön!
Az ünnepélyes búcsúztatón már csak szótlanul állt, és amikor a lány hozzálépett, hogy elbúcsúzzon tőle, összeszorított szájjal súgta a fülébe: „Még visszajössz, tudom, hogy visszajössz!” Sarkon fordult és átverekedte magát a tömegen, kiment a folyosóra. Veronika látta elmosódott alakját a vastag, fehér térelválasztó üvegen keresztül. Csak nem sír? – villant át a tudatán, de a sok tennivaló, a búcsúzkodás elvonta a figyelmét.
Nem érzett visszavágyódást. Elért mindent, amit a színpadon elérhetett. Helyette növekedett benne egy kicsi ember, akinek már érezte a mocorgását, ha fekvés közben a tenyerét a hasára tette. Amióta gyereket várt, úgy érezte magát, mint aki új, izgalmas kalandra indult.
Elhatározták, hogy végre elutaznak együtt valahová, még mielőtt a kicsi megszületik. Délszigetre esett a választásuk. Átkeltek az Óceánon. Először annak a parti kisvárosnak a szállodájában vettek ki szobát, ahol kikötöttek. Úgy gondolták, eltöltenek egy hetet ezen a gyönyörű óceánparton, ahol sokkal tisztább és kékebb a víz, mint Fényváros mellett. Szállodai ablakuk a kikötőre nézett, gyakran bámulták innen az érkező és induló sétahajókat. A víz közvetlen közelében, tűző napsütésben keveset mertek időzni, inkább árnyékos helyeket kerestek, ahonnan még látni lehetett a csillogó víztükröt. Építész elmesélte, hogy gyerekkorában akadt még néhány vakmerő ember, aki meg mert fürödni az Óceánban, miközben a többiek elképedve és irigyen bámulták őket a partról. Mára teljesen eltűntek a fürdőzők a vízből, senkinek se jutott eszébe megkísérteni a biztos végzetet. Csak csónakok szelték a habot hajnaltól napnyugtáig.
Sokat beszélgettek a gyermekükről. Még nem érezték át igazán, hogy hárman vannak, de barátkoztak a gondolattal. Nevet kerestek neki. Veronikának nem tetszett az a fényvárosi szokás, hogy az emberek a foglalkozásuk nevét viselik és egy sorszámot. A gyerekeket a szüleik úgy becézhetik, ahogy akarják, felnőtt korukban azután megkapják választott hivatásuk nevét, azon belül pedig a sorszámukat. Ennél jobbnak tartotta az erdőalji névadási hagyományt: a gyerekek régen kipusztult növények neveit kapják, vagy pedig egy régi neveskönyvből választhatnak nekik történelmi nevet a szüleik. Veronika mindkét hagyománynak részese volt, mert a neve szerepelt a könyvben és egy kipusztult virágot is így hívtak valamikor.
A negyedik délszigeti nap reggelén a szálloda éttermében ettek, amikor a lány szeme megakadt egy újság címlapján. A Mágus fényképe foglalta el a lap felét. Megvette az újságot, és nem kellett ismernie a délszigeti nyelvet, hogy elolvassa a főcímet: a Táncmester meghalt. Percekig nem is fogta fel a hírt. Amikor pedig megértette, nem tudott megszólalni. Az Építész odaintett egy pincért, aki jól beszélte a nyelvüket, hogy fordítsa le nekik a cikket.
A Mágus, aki Délszigeten is nagy hírnévnek örvendett, két napja halt meg szívinfarktusban. A szobájában találtak rá, órákkal a halál beállta után. Temetését a Színház igazgatósága rendezi, Fényváros pedig posztumusz díszpolgárává avatja, és saját halottjának tekinti. Viviána Belli nyilatkozott a Mágus halálával kapcsolatban: várható volt, hiszen nem kímélte magát se a munkájában, se a magánéletében, „úgy viselkedett, mintha örökké fiatal lenne”. Mindezek mellett pedig kedvenc primadonnájának, Veronikának a hirtelen visszavonulása a színpadtól nehéz helyzetbe hozta, és ez is hozzájárult betegsége elhatalmasodásához. Ő, aki szinte özvegyének tekinti magát, felajánlja a Városnak megvételre egykori közös házukat, hogy benne múzeum létesülhessen a Mágus emlékére.
Veronika szédülni kezdett, és hányinger kerülgette, fel kellett menniük a szobájukba.
– Ne borulj ki, kérlek! Nem szabad ártanod a gyereknek! – fogta a karját szinte könyörögve az Építész.
– Csak hányingerem van – zihálta Veronika, és megpróbált mélyeket lélegezni, hogy legyűrje azt a szörnyű érzést, ami már a torkát marta.
Ezen az éjszakán nem aludt egy pillanatot sem. Ébren élte át a képzeletében mindazt, ami az utolsó órákban a Mágussal történt. Az előadás után a söntésben ivott a többiekkel, amíg mindenünnen ugyanazok a félrészeg, felpüffedt arcok néztek vissza rá. Azután a hátára terítette a kabátját, és ellépkedett a szobája felé, ahová követte őt az aznapra kiválasztott nő. Talán már akkor érzett némi szorítást a mellkasában, talán csak később, hirtelen. A nőt még hajnal előtt elküldte, mert senkit se tűrt meg néhány óránál tovább az ágyában. És innentől kezdve a szokásos forgatókönyv megváltozott: örökre titok marad, hogyan lépett ki önmagából. Egyedül volt, nem hagyott maga után tanút. A színházi személyzet reggel nem merte zavarni, megszokták, hogy néha délig is alszik. Végül a takarítónő megelégelte, hogy nem tudja a munkáját végezni, és benyitott.
Az újságban, ami Veronika takaróján hevert, volt néhány fénykép is. A Mágus mindegyiken nők mellett állt. Az elsőn Viviánával, fiatalon, közös sikereik csúcsán. Az utolsón egy részlet a „Búcsúzások”-ból, Veronikával.
Az átvirrasztott éjszaka után nagyon kimerült volt. Ebéd után Építész behúzta a sötétítőfüggönyöket, és azt javasolta, hogy próbáljon egy kicsit aludni. El is nyomta végre az álom, de rettenetes látomása volt: fekete párduc sétált be a szobájába vészjósló kecsességgel. Az állat látszólag nem vett róla tudomást, hogy ott fekszik az ágyban. Látta villogó szemeit, fehér fogait. Azután észrevette, hogy két szarva is van, a teste pedig egyre nagyobb, lomhább: fekete bikává alakult, lassan felé fordult, leszegte a fejét, és nekiszegezte a szarvait. A bűne nézett szembe vele.
Elgyötörten ébredt.
– Biztos, hogy várt engem. Azt hihette, hogy elfelejtettem, hogy nem jelent nekem már semmit.
– Ne vádold magad, a haláltól nem óvhattad volna meg – vigasztalta az Építész.
– Igen, de fájdalmat okoztam neki. Akaratlanul is hozzájárultam a betegségéhez. Csak magammal törődtem, a mi boldogságunkkal.
Úgy érezték, nincs értelme visszautazni Fényvárosba, a temetési ceremóniára. Ha a Mágusra gondolt, Veronika nem érzett már se gyötrelmet, se szeretetet, csak ürességet. Mintha egy kopárrá vált, üres kertben állna.