Amadea reggel korán felkelt, és álmos szemekkel kicsoszogott a kerti kapuhoz, belenézett a postaládába. Vastag borítékot talált, rajta az Egyetem pecsétje. Fellélegzett.
Ha vastag, akkor felvették. És valóban, értesítették, hogy felvételt nyert az Egyetem diákjai közé, és küldtek még néhány adatlapot, amit ki kellett töltenie és leadnia a Hivatalban. Tehát sikerült. A következő öt évben azon a nyomvonalon halad majd az élete, amit előre elgondolt. Semmi bizonytalanság, semmi kapkodás. Így akarta. Nem érzett kitörő lelkesedést, de azért izgalommal készült az előtte álló feladatokra. Amióta az eszét tudta, arra vágyott, hogy bejuthasson abba a nagy, barna épületbe, ami Erdőalja és környéke tudományos fellegvárának számított.
Még nem és már nem tartozott sehová, semmilyen iskolához, semmilyen közösséghez. Nyugtalanság vett rajta erőt. Sürgető vágyat érzett, hogy elutazzon valahová – egyedül, ahogy még sohase. Hiszen felnőtt, ki kell teljesítenie végre önmagát!
Elővette a hátizsákját, és összecsomagolt. A lábára sportcipőt húzott, mert hosszú gyalogútra számított, nyakába kanyarította bélelt farmerdzsekijét, és elindult. Mielőtt a kulcsát odatette egy jól látható helyre a konyhaszekrényre, üzenetként a szüleinek, még belegyűrte a táskájába zsebpénzes borítékját. A buszmegállóban megbámulták hatalmas hátizsákját, ismerősökkel is találkozott, akikkel váltania kellett egy-két szót. Nehezére esett, hogy kikerülje a válaszadást az olyan kérdésekre, hogy „Elutazol?” „Kirándulni indulsz?” „Hová mész azzal a nagy csomaggal?” És abban a pillanatban megszólalt belőle ismeretlenül valaki, aki már sejtette, valójában mire vágyik: „Én nem panaszkodom, hogy nem találtam meg, amit kerestem; elindulok az első tájra az első napon és megértem, hogy a teljesülés fehér öröm: szállok, és testem szerelem lesz és finom por.”*
Szinte magától értetődően indult elsőként Szőkeföldére, abba az országba, amelynek a nyelvét elég jól beszélte.
Szőkefölde északnyugatra volt Erdőaljától, egy délutánon és egy éjszakán át tartott a vonatút a határáig. Éjszaka, a pislákoló fénnyel megvilágított kupéban úgy tűnt Amadeának, hogy időről-időre visszafelé és kerülő úton megy a vonat, talán így akarták megtéveszteni a hatóságok azokat, akik tiltott határátlépést terveztek a világ másik felébe. Amadea nem forgatott a fejében ilyen gondolatot, ő nem akarta áthágni a korlátokat, de el akart menni addig, amin túl már a tiltott dolgok kezdődnek. Amíg a vonat a sötétben zötyögött, eljátszogatott egy emlékképpel, egy férfiéval, akit nem sokkal indulása előtt ismert meg. Furcsa ismeretség volt, félig apai, félig baráti és egy kicsit talán más is. Szerelem? Amadea érzések során esett át rövid kapcsolatuk ideje alatt: tisztelettel vegyes kíváncsisággal kezdődött, barátsággal folytatódott, és végül meglepett, örömteli csodálkozássá változott, amikor észrevette, hogy a férfi felfigyelt rá mint nőre. Először érezte magán egy férfi vágyódó érintését, először nézett szembe egy őt kívánó tekintettel, és elálmélkodott, mennyire zavaros és kusza. Ott, a vonatban még nem sejtette, milyen nagy hatása lesz ennek a furcsa szerelemnek az életére: rákergeti egy másik útra, aminek ez az utazás csak előlege, szárnypróbája.
Amikor szürkén hajnalodott, már a nagy folyó partján járt. Alig köszöntött be a reggel, leszállt a vonatról a Királyszikla nevet viselő kisváros aprócska pályaudvarán. Amadea körös-körül barátságos utcákat látott, patinás, régi divat szerint épült házakat, gondozott virágoskerteket, tiszta, kikövezett utcákat, amik mind-mind fölfelé vezettek. A domb tetején, az összezsúfolódó házak mögül kivillant két torony, amik azonnal megbabonázták: hegyes, kőcsipkés tornyok, uralták az egész várost, nem lehetett róluk levenni a tekintetet. Ahogy kiért a térre, és teljes hatalmasságában felmagasodott előtte a kéttornyú épület, Amadea élete megváltozott. Rabul ejtette egy különös, sóvárgó vágyakozás, hogy valamiképpen kapcsolatot létesítsen ezzel az épülettel, vagy inkább, hogy részévé legyen, harmóniájának és nagyszerűségének apró elemévé. Tudta, hogy az a delej, ami az épületből sugárzik, nem mértani tökéletességéből, nem részleteinek finomságából adódik, hanem valahonnan beljebbről – de még éveknek kellett eltelniük, hogy kicsit közelebb juthasson a titokhoz. Azt is tudta, hogy az épület neve „katedrális”, és még több ilyen létezik a földön, de számára ez volt az első, amelyikkel találkozott, az első és felejthetetlen élmény. Nem tudott betelni a látványával, bejárta minden zegzugát, magába szívta a hangulatát, azután barangolt a görbe utcákon, egy cukrászdában még gyümölcstorta-szeletet is evett, és minden különlegesen ízlett neki. Először érezte egy kicsit szabadnak és felelőtlennek magát, miközben a lelkében melengette a katedrális kőcsipkéinek mintázatát. Alkonyatra a szállására érkezett, és úgy kapaszkodott föl az emeletes ágyra a zsúfolt szobában, hogy a többiek ne vegyék észre háta gótikus hajlását, amit ettől a naptól fogva élete végéig viselt.
Amikor hazaért, már másmilyen Amadea volt, mint aki útnak indult: elkezdett épülni, lerakta a köveket lelke katedrálisához. A változás persze nem maradt észrevétlen: anyját és apját feszélyezte lányuk átformálódása. Élete ennek ellenére megmaradt az erdőalji szokások keretei között. Napokon át a toronyszobájában ült, és olvasott. Órákra megfeledkezett a külvilágról. Barna Királynő néha felszólt, megkérdezte, nincs-e szüksége valamire, vagy egyszerűen csak hallani akarta a hangját. Egyszer ajtónyitáskor különös zajok érkeztek a konyhából: szülei az ő gyerekkori hangfelvételeit hallgatták. A hangszalagon a kicsi Amadea énekelt és csevegett, odafönn, a szobában a majdnem felnőtt Amadea tanult és zenét hallgatott. Nem hatották meg és nem érdekelték a gyerekkori hangfelvételei. Anyja és apja emlékezésre éhesen itták a régi hangokat, és nem értették, a lányuk hogyan lehet közömbös. Amadea viszont megértett valamit. Ő és a szülei: egymástól széttartó sorsok. És menthetetlenül megismétlődik ugyanez még ezerszer és ezerszer, amíg csak utódai élnek a földön. Anya lesz, a gyerekei felnőnek, és ő már csak az emlékeiket simogathatja. El kell engednie őket. El kell engedni a felnőtt gyerekeket, nehogy eltépjék magukat.
* Federico García Lorca: Eleven ég – részlet