21. Kristóf, a csodált férfi

 Amadea

Mivel nem volt senki, aki rászorította volna a rendszeres tanulásra, Amadea hagyta elfolyni maga körül az időt. Ő is lézengő lett, járt egyik szobáról a másikra, roskatag széken ülve figyelte a szürke arcú tudósok alig-alig érthető beszédét, és felvillanyozódott, ha néha valami érdekes vagy súlyos szó hagyta el a szájukat.

Talán az éber és odaadó figyelem volt az egyetlen tett, amit folyamatosan és lankadatlanul cselekedett, még akkor is, ha nem állt össze semmilyen egésszé, amit hallott és látott. Hazafelé bandukolva az esőáztatta kockaköveken gyakran jutottak eszébe a régen olvasott sorok: „Mégsem kívánunk előre-hátra tekinteni. Csak ringatózni, mint a tenger ingó csónakán.”* A kövek nedvesen ficánkoltak a Folyam partján, ahogy a fény csillogott rajtuk, és énekeltek benne ezek a szavak, egyre többször és egyre hangosabban, míg a többi egyetemista is meghallotta, és bekapcsolódott a hangtalan éneklésbe, imbolygó csónakok valamennyien, elrévedt tekintettel, félórás szerelmekkel, krumplisládákban lakásról lakásra hurcolt könyvekkel, sörözők szagával és elvetélt gyerekekkel teli emberek, vagy inkább zsúfolt bárkák, kikötésre képtelenek, koffeintól hajtott, megfeneklésre hajlamos mélyvízi kutatóhajók.

Ha otthon volt és éjszaka, az íróasztalánál ülve lehunyta a szemét, gyakran rémlett fel benne a vonat zakatolása Szőkefölde felé. Nemigen gondolt korábban a tovahaladó vonatokra – időt és teret az állomáson szolgáló vasutas szemével mért, aki mindig a posztján marad, és az eldübörgő látomás után néz. Pedig a folyamatos, zötyögő rohanás valósabb foglalata a létezésnek. A tovarobogáson néhány pillanatig megragadnak az emberi tekintetek, de elkísérni nem tudják.

Néha a valóságban is elindult: a távoli városba utazott a szeretett férfihoz.

A távoli városban egy nemzetközi segélyszervezet irodája volt. Naponta érkeztek a kamionok, hogy lerakják segélycsomagjaikat az Iroda melletti nagy, aszfaltozott térre, ahonnan azután fürge kezek szétrakosgatták, fürge lábak széthordták a környező települések rászorultjainak. Ezt a hatalmas munkát egyetlen ember fogta össze és irányította. Hajnalban kelt, a kora reggeli fagyban már az egymásra rakott ládák között járkált, és kézfogással köszöntötte a segítségére érkezőket. Délelőttönként emberekkel tárgyalt, küldeményeket indított, az ebédjét állva lopta be magába az egyik raktár szögletében. Délután a város két kórházát látogatta végig, mivel a segélycsomagokban gyakran gyógyszereket küldtek. Nevükön szólította az ágyban fekvő betegeket, és a mosolyával próbálta a gyógyszerek hiányát feledtetni, ha a fájdalomcsillapítós csomagok mégsem érkeztek meg időben. A munkatársai késő éjszakáig beszélgettek a szobájában, és amikor mindenki hazament, holtfáradtan feküdt a megvetetlen ágyra. Amadea nem találkozott korábban hozzá hasonló emberrel.

Jo_veled_21

Kristófnak hívták. Civilben a segélyszervezet irodáját vezette, titokban pedig tagja volt egy földalatti polgári mozgalomnak. Ezt persze csak jóval később tudta meg Amadea. Amit először észrevett, az a férfi tetteinek nem hétköznapi indítéka volt, de ennek a magyarázatát még sokáig keresnie kellett. És észrevette azt is, hogy Kristóf különös viselkedést idéz elő a nőkben, életkortól függetlenül: anyás féltést és rajongó odaadást, vágyakozást egyetlen dicsérő szavára, elismerő pillantására. Kristóf szép volt: markáns arcú, sugárzó tekintetű, sudár és erős; negyvenes éveinek közepén járt. Közvetlenségével mindenkit lenyűgözött, soha nem fukarkodott a dicsérő szavakkal, egész lénye nyitva állt a többiek előtt, mégis volt egy kivételes adottsága, hogy távol tartsa a kívülállókat lelke legbensőbb szobájától, és ez az elérhetetlenség bűvkörét vonta köré.

Sem előbb, sem később nem volt más férfi, aki az érzelmeknek annyi húrját megpendítette volna Amadeában, mint Kristóf. A tisztelettől a szánalomig, a rajongástól a gyűlöletig minden érzést átélt azokban az években, amíg az életük több-kevesebb ponton kapcsolódott egymáshoz, egyedül közömbös nem tudott iránta lenni soha.

Amadea úgy került a segélyszervezet munkásai közé, hogy barátokat keresett. Olyan barátokat, akiknek nem vetődik az arcára az Egyetem falainak szürkesége. Akik nem feszélyezik, hanem felnéznek rá, akik között teljesebb értékűnek érezheti magát, annak ellenére, hogy Erdőalja széléről származik. Közöttük talált ilyeneket. Eleinte csak péntekenként járt az Iroda mellé csomagokat pakolni, később már szerdán is vonatra ült, hogy részt vegyen a küldemények szétosztásában, azután a hétvégéit is egyre gyakrabban itt töltötte. Megismerte Kristóf legközvetlenebb munkatársait, akik elfogadták őt, sőt felnéztek rá, amiért részt vett a munkájukban annak ellenére, hogy az Egyetem diákja volt. Amadea élvezte, hogy tekintélye van, és hasznos dolgokat visz véghez. Kristóf iránt tiszteletet és csodálatot érzett, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy felfigyeljen a férfi rejtett gyengeségeire is, a lelkében takargatott kisfiúra, és ez védő-óvó szeretetet ébresztett benne. Mivel azonban nem élt a közelében, nem tudta kimutatni, mit érez iránta. Szenvedett attól, hogy közölhetetlen a szeretete.

Amikor egy kimerítő nap után, késő este Amadea utolsónak maradt az Irodában, észrevette Kristóf válla rándításában a magányt. Szomorú volt látni, ahogy ül a megvetetlen ágya szélén, és fokozatosan körülveszi a csönd. Súlyossá váltak a limlomok az íróasztalán, a szakadt szőnyeg a szobája padlóján. És akkor a férfi szeme megakadt Amadea arcán. Először csak a kezét vette a kezébe, ujjaival végigsimította a lány csuklóját a ruhaujja alatt. Azután az arcát és a nyakát simította meg talán, de Amadea erre már nem emlékezett később. Ijedten és boldogan fedezte föl a férfi tekintetében a megkívánást, ami már nem a diáklánynak, hanem a nőnek szólt, és benne volt ebben a tekintetben a segíts is, a kapaszkodás gyötrelme. Valójában csak ez az utóbbi érzés volt az, amire Amadea válaszolni tudott, mert már régóta szunnyadt benne a féltő-anyáskodó szeretet: magához vonta a férfi fejét, engedte, hogy ő is magához szorítsa, és az arcát csókolja, de a testi vágy elől megfutamodott. Úgy hagyta ott Kristófot a szobájában, hogy nem vágta el az utat szerelmes közeledése előtt, de érezte, még nincs rá felkészülve.

 

* Friedrich Hölderlin: Mnémoszüné – részlet

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.