Amadea napjai ettől kezdve vonzás és taszítás csodálatos feszültségében teltek. Rohant volna Kristófhoz, hogy újra és újra megbizonyosodjon róla: a bálványozott férfi vonzalma valóban neki, a nőnek szól – ugyanakkor rettegett a találkozástól, a közeledésétől, mert nem tudta, hogyan viszonozza.
Szerelmes volt, de félt ettől a szerelemtől. Hallott róla, hogy Kristófnak családja van valahol messze. Időnként elutazott három-négy napra, és bár nem mondta, de feltételezték, hogy őket látogatja meg. A család nem volt különösebben nagy tiszteletet ébresztő fogalom Erdőalján, mert legtöbbször csak az anya és gyermekei együttélését jelentette, mellettük az apák személye időről-időre változott. Barna Királynak és Barna Királynőnek a húszéves együttélése ritkaságnak számított. Amadeát sem Kristóf családjának a létezése zavarta igazán, hanem inkább annak a szerepnek a tisztázatlansága, amit betölthetne ennek a férfinak az életében.
Amíg Kristófra várakozott a szobájában, hogy szót válthasson vele, amíg vadul kalapáló szívvel várta, hogy tekintetük végre találkozzon, a férfi a szomszéd teremben tárgyalt idegen emberekkel, telefonált, csitri lányok meséit hallgatta, megnevettette az idős asszonyokat, és eligazította a rakodómunkásokat. Mesterien mozgatta az embereket, hogy a szállítmányok útját tökéletesen megszervezze, azokat is képes volt érdekei szolgálatába állítani, akik életükben először nyitottak be az Irodába. Közben pedig jól érezte magát, mert a helyén volt, azt tette, amit mindig a feladatának érzett, és az őt körülvevő világ hegyei-dombjai lassan az ő akarata szerint változtak szelíd lankákká. Amadea nézte vállai merész egyenesét, és belesajdult a gyötrelem, hogy most egyáltalán nincs szüksége rá. Álljon itt és várja, amíg észreveszi, amíg int neki is? De meddig kell várnia?
Mi lennék én neki, ha felvállalnám a szerelmét? Csilingelő függelék? Fénylő gomb a ruhán? Válltömő délcegebb alkathoz? Téli szellőztetés?
Úgy szökött ki az ajtón, hogy nem köszönt el senkitől.
Gyötrelmes heteket élt át, nem találta a helyét sehol. Napsütéses október volt, az egyik legszebb időszak Erdőalján. Anyjának és Apjának az az ötlete támadt, hogy menjenek el kirándulni. Amadeára bízták, hová.
Persze a vonat a távoli városba vitte őket. Nem szálltak ki az állomáson, hanem egy megállóval továbbmentek, és kerülő úton, dombok között vándorolva jutottak vissza a városba. Gyönyörű délután volt. A facsoportok között besütött a nap, egy-egy pillanatra fényre gyújtotta a fák száradó lombjait, míg újra árnyék hullott rájuk. Egy réten őszi virágokra bukkantak. Az út szélére ülve ették meg az uzsonnájukat, és olyan őszintén örültek egymás közelségének, ahogyan már régen nem. Az erdei út a várost szegélyező dombok tetejére vitt. Onnan el lehetett látni egészen a messzi hegyekig. Lábuk előtt pedig ott terült el a város apró házaival, nagy, aszfaltozott terével, ahol a ládákból rakott tömbök magasodtak, mellettük az Iroda egyszerű bádogépülete.
Amadea megkérte a szüleit, várjanak rá egy kicsit, amíg beköszön egy barátjának. Becsöngetett az Irodába. Kristóf nyitott ajtót, hunyorgott, mert a nap éppen a szemébe tűzött, és úgy köszöntötte Amadeát, mint akit délutáni álmából vertek fel. Öregnek tűnt az arca az éles napfényben, és a lány kiáltónak érezte mellette a saját fiatalságát. Hirtelen – maga is meglepődött – szánalmat érzett a férfi iránt, de nem a napi küzdelemben elfáradt hőst látta benne, hanem sajnálta. Csak köszönteni akartalak, mert errefelé kirándultunk – mondta neki, megszorította a karját, és választ se várva sarkon fordult, elsietett. A férfi még nézett utána kis ideig a délutáni napsütésben, vagy csak odatartotta arcát a meleg fénynek. Amadea nem fordult vissza: tudta, hogy ha megtenné, a lelkét újra ott hagyná nála, és ezt nem akarta többé. Mintha kibújt volna egy fojtogató, szürke pokróc alól, ami az utóbbi hónapokban lassan betakarta, és fulladással fenyegette. Ahogy a vonat elhagyta a várost, és közeledett Erdőalja felé, apránként kitisztult körülötte az addig csak homályosan látott vidék. De nem szabadult könnyen.
Napokig otthontalanul kóborolt Erdőalja utcáin, az Egyetem környékén; minden üzlet kirakatüvegében megnézte magát, vajon ér-e annyit, mint más, szép-e annyira, mint más nők. Elhatározta, hogy festeni fogja az arcát, divatosabban öltözködik, és minden útjába kerülő férfit elbolondít tizenhat és nyolcvan év között, pusztán a hódítás diadaláért. Szemerkélő eső áztatta a haját, és elmázolta szemén a festéket.
Bolyongásaiban a Folyam medréhez érkezett. A korlátra támaszkodott, úgy nézett le a kiszáradt, hatalmas gödörbe, ahol a hordalék között még mindig kutattak a város szegényei. A kavicsokat hajigáló fiúk mellett vékony érként szivárgott az egykori Folyam, bokáig se érő vizéből hegyesen álltak ki a hordalékkövek. A felmagasodó mederfal oldalában üres fecskefészkek, az óriás hídpillér-maradványokat befutotta a repkény. Nem bánom, hogy mindig messzebbre vittem magammal a letarolt erdők csonkjainak fájó érintését, mint a lágy mezőét, összehajló füvekét.* Talán ezért érzem nagyon arcod karcolt bársonyát az ujjaimmal, ezért érzem bőrömre szivárgó álmaidat. Mégse jó így. Meg kell gyűlölnöm téged, hogy eltávolodhassak tőled! Amit a közeledben érzek, nem igazi szeretet, mert fojtogat. El kell távolodnom tőled, hogy újra szerethesselek!
A következő heteket gyűlöletben töltötte. Minden vélt és valós sérelmét Kristófra halmozta, kegyetlenül leszámolt magában a férfi összes értékével. Csak így bírta ki, hogy ne menjen el hozzá. Végül nem maradt belőle más, mint egy élettelen kő, ami arra vár a sziklafal tetején, hogy egy láb legördítse a mélybe. De Amadea ezt már nem követte el: megkegyelmezett. Fél év is eltelt, mire újra elment Kristófhoz, már más emberként, ennek a megkegyelmezésnek a méltóságával. És hét-nyolc évbe telt, amíg újra tisztán, a saját értékeiért tudta a férfit becsülni.
* saját idézet