25. Küldetés a sivatagba

Dominika2 
Egy motoros kereskedőbárkával kelt át a keskeny Elválasztó-tengeren. Húszan utaztak még vele a hajón, többnyire kereskedők és kézművesek, de alig tudott velük szót váltani, mert a két napig tartó folytonos hánykolódástól állandóan hányingere volt. Legyengülve, fáradtan érkezett meg Feketefölde északi kikötőjébe.

Az alapos vámvizsgálat után csak annyi ereje maradt, hogy szobát béreljen az első útjába eső fogadóban, ahol másnap délig aludt. A külföldieket felügyelő hivatal embere ébresztette, és bekísérte egy irodába, ahol sokáig várakoztatták. Még mindig remegett a lába, mintha nem tudná megszokni a szilárd talajt a talpa alatt. Megvizsgálták egyetemi papírjait, kiadták a tartózkodási engedélyét, és rendelkezésére bocsátottak két terepjárót egy sivatagi vezetővel. Szőkeföldi ruháit a fogadóban hagyta, vett helyettük vászonnadrágot, hosszú inget, ami leért a térde alá és hosszú vászonsálat, amit a feje és arca köré tekerhetett, hogy védje a tűző naptól.

Hajnalban indultak. A kikötő utolsó házaitól száz méterre már kezdődött a kő- és homoksivatag. Földbe vert cölöpök jelezték az utat, és néha találkoztak teherautókkal, embereket szállító terepjáró buszokkal. A két autó, amivel mentek, annyira rozzantnak tűnt, hogy Dominika komolyan aggódott, sikerül-e megtenniük a hosszú utat. Kísérője egykedvű arcán nem látszott, hogy bármi zavarná. A járművek állapota ellenére jól haladtak a sivatag belseje felé, és útközben Dominika határozhatta meg, hol álljanak meg köveket gyűjteni. Megjátszott tudálékossággal kocogtatta a sziklákat apró csákányával, és időnként kiemelt egy-egy kisebb követ valamelyik hasadékból, gondosan becsomagolta, és elhelyezte annak a terepjárónak a csomagtartójában, amit a feketeföldi vezetett.

Kísérője barna bőrű, szótlan ember volt. Egykedvűen üldögélt, amíg Dominika kövek után kutatott, és csak akkor közöltek egymással valamit gesztikulálva, mutogatva, ha muszáj volt. Esténként parázsban sült krumplit ettek, és a feketeföldi még aszalt zöldségféléket is rágcsált, de azokból nem kínálta meg a lányt. A maguk vezette terepjáróban aludtak.

A hőség megviselte Dominikát, de a sivatag változatos látnivalói lekötötték a figyelmét, nem ért rá a testi nyűgeivel foglalkozni. A legkülönfélébb formájú sziklatömbök között vezetett az útjuk, látott olyanokat is, amik elhagyatott lakóházakra emlékeztették, holott csak a szél játéka formálta őket. Egyszer nagyobb dombra kapaszkodtak fel, nyögtek a járművek az emelkedőn. A domb tetejéről Dominika elé különleges látvány tárult: széles, feketeföldű völgy, középen egy folyó kék szalagja. Olyan bővizű folyó volt, mint egykor a Folyam lehetett Erdőalján. Néhány napja vonult vissza a medrébe az évi nagy áradás után, hátrahagyva fekete, termékeny iszapját. A völgy lankás oldalában, ameddig a szem ellátott, apró házak, lépcsőzetes kertek sorakoztak. Itt laktak a földművesek, akik az iszapos földeken dolgoztak, és kezük munkája nyomán ért be az a hatalmas, változatos gabona- és zöldségtermés, ami Feketefölde féltve őrzött, szigorúan elosztott kincse volt. Fantasztikus ez a bőség annak, aki algatermelő országban nőtt fel, ahol csak hírből ismerték az itteni zöldféléket. Dominika értette már, miért szabályozta Feketefölde olyan szigorúan a külföldiek beutazását.

Vezetője zavart kézmozdulatokkal sürgette, hogy induljanak tovább. Nem akart a Völgy fegyveres őreivel szembetalálkozni. Valószínűleg kellemetlensége származhatott volna belőle, hogy nem kerülő úton vezette a külföldit céljához, hanem engedte, hogy megpillantsa Feketevölgyet.

Az út egyre jobban megviselte a lányt, gyötörte a hőség, az arca leégett, bármennyire próbálta takarni, és hiányzott neki a fürdés. Egyre türelmetlenebb, idegesebb lett. Már alig-alig állt meg kőzetet gyűjteni, s hogy vezetője gyanút ne fogjon, elmagyarázta neki, hogy olyan köveket keres, amik csak a sivatag belsejében fordulnak elő. Ötödik napja utaztak. A cölöpök jelezte utakon alig találkoztak járművel.

A hatodik napon egy oázishoz érkeztek, ahol négy-öt rozzant faház várta a pihenni vágyó utazókat. Dominika tudta már, hogy közelednek a célhoz. Ez volt az a hely, ahol a hírszerzők látták néha a Tábornokot, amint élelmet vásárolt az erre járó kereskedőktől. Mihamarabb meg kellett szabadulnia a kísérőjétől.

Másnap reggel izgatottan öltözött, tudta, hogy elérkezett az ő napja. Amikor kétórányira távolodtak az oázistól, megállt kőzetet gyűjteni, közben pedig a legősibb trükkel tette működésképtelenné a saját terepjáróját: egy krumplival mélyen eldugaszolta a kipufogó csövét. Örömmel magyarázta a feketeföldinek, hogy igen, ez az, ilyen köveket keresett. Bepakolt néhány nagyobb darabot a terepjáró csomagtartójába. Tovább indulni persze nem tudtak, mert a kocsija lefulladt. A férfi kétségbeesetten matatott a motor körül, de nem találta a hibát. Dominika is kétségbeesetten tekergette a sálját az arca körül, és nagyokat sóhajtozott. Abban megegyeztek, hogy a lerobbant kocsit nem hagyhatják itt védtelenül a sivatagi fosztogatóknak, hiszen köztulajdon, ezért nekik kell felelniük érte. Abban is egyetértettek, hogy csak a feketeföldi tud segítséget hozni a legközelebbi faluból, ami hatórányi kocsiútra volt tőlük. Addigra pedig beesteledik. Dominikának le kell táboroznia a terepjáró mellett, amíg vezetője másnap délre megérkezik. A lány fáradtan, de belenyugvóan bólogatott. A férfi vonakodva bár, de adott neki egy puskát, és megmutatta, hogyan kell vele lőni, ha hívatlan vendégek zaklatnák. Dominika sokáig bámult a feketeföldi kocsija után, amíg apró ponttá zsugorodott a látóhatáron, mert arra gondolt, hogy távcsővel még láthatja őt.

Jo_veled_25

Amikor egyedül lett, már nem érezte a szorító belső izgalmat, hogy a dolgokat a tervei szerint alakítsa. Előszedte térképét, amit a főhadiszálláson kapott. Eszerint kétórányi járásra kellett megtalálnia a Tábornok lakóhelyét. Gyalog indult el, és igyekezett eltüntetni a nyomait. Ez a gyaloglás kevésbé fárasztotta ki, mint gondolta. Hajtotta a cél közelsége. A harmadik óra közepén azután megcsappant a lelkesedése. Téves a térkép, vagy azóta más helyre költözött? A Mozgalom felderítőiben megbízott, és ennek a bizalomnak a jegyében úgy döntött, visszafordul, és még egyszer átfésüli azt a területet, ahol a jelölés szerint a Tábornok kunyhójának lennie kell. Jól döntött. Idefelé kizárólag kunyhót keresett, és elkerülte a figyelmét, hogy egy szélformázta szikladomb mellett kézzel tákolt, háromlábú szék áll. Szégyen, hogy ezt a jelet nem vettem eddig észre, gondolta Dominika.

Lassan közeledett egy barlangnyílásnak látszó rés felé, és közben szemügyre vette a környéket. A homokos talajon látott itt-ott emberi lábnyomokat. Elhullajtott fadarabokat is felfedezett, ami ritka volt errefelé, és a szomszédos szikla falán egy rajzot, geometrikus ábrát vagy talán csak egymás mellé karcolgatott párhuzamos és merőleges vonalakat. Semmi kétség, itt él valaki. Vajon ő az?

A nyílás félhomályában egy férfi állt. Sokkal régebben figyelte Dominikát, mint ahogy a lány naptól elvakított szeme észrevette őt. Kifejezéstelen arccal nézte, sötét szakálla úgy takarta a vonásait, mint egy álarc.

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.