Dominika megállt néhány lépésnyire tőle, nem mert közeledni.
– Erdőalji vagyok. A kocsim elromlott kétórányi járásra. Segítséget szeretnék kérni – mondta rekedten, és felköhécselte a hangszálaira rakódott port.
A férfi szeme összeszűkült.
– Ritkán járnak erre emberek, főleg külföldiek – szólalt meg erdőalji nyelven. – Jöjjön be!
Dominika idegesen doboló szívvel lépett be a szűk nyíláson. Szabálytalan alakú barlangféleségben találta magát. Asztal, szék, ágy, néhány polc, kisebb használati tárgyak alkották a berendezést. A napfény több apró nyíláson át tűzött be a helyiségbe, de így is csak félhomály volt. A réseken befújt a szél, Dominika mégis forróságot érzett, az arcán csurgott a veríték. Szinte önkéntelen mozdulattal cibálta le fejéről és nyakáról a sálját, hogy jobban érezze a hűvös levegőt. Hirtelen észrevette a férfi rászegeződő, tágra nyitott szemét. Koszos arcához kapott, mert azt hitte, ezen akadt meg a férfi tekintete, azután rádöbbent: most vált nyilvánvalóvá, hogy nő, vagyis a legritkább emberfajta ebben a sivatagban.
Vajon mit gondol most a Tábornok? És ez az ember valóban a Tábornok? A lelke mélyén hitte, hogy igen, de meg kellett róla bizonyosodnia. Tudta, hogy nem tölthet itt sok időt. Remegett a lába a fáradtságtól és az izgalomtól, leült az egyetlen székre.
– Maga a Tábornok?
– Tehát nem csupán a kocsija robbant le, hanem keres is valakit. Miből gondolja, hogy itt a sivatagban talál egy tábornokot?
– A hírszerzésünk küldött ide. A Mozgalom tagja vagyok.
– Mozgalom, mozgalom… A világ tele van mindenféle mozgalommal. Az egyik csoport a földjét félti, a másiknak nem tetszik az államelnök beszédstílusa, a harmadik csoport tagjai egyszerűen nem férnek a bőrükbe. Manapság mindenki mozgalmat indít valaki ellen vagy valami érdekében – mormolta a férfi, és a szemében megvetés villant.
– A mi Mozgalmunk alapjaiban akarja megváltoztatni a most uralkodó erkölcsöket. Becsületes, felelősségteljes vezetőket kell az országok élére állítani.
– Szépen hangzik.
– A maga régi harcostársai a vezetőink. – Dominika elsorolt néhány nevet, amitől a férfi elkomorodott.
– Rendben, megpróbálok magának segíteni. Egykor valóban Tábornoknak hívtak, de ez nagyon régen volt. Nem értem, miért küldték éppen hozzám.
– A régi barátai arra kérik, csatlakozzon a Mozgalomhoz. Segítse a munkánkat! Nemsokára eljöhet a harc ideje, és magának van háborús gyakorlata. A legtöbben soha nem vettünk részt hasonló akciókban.
– Háborút akar a Mozgalom?
– Csak ha a békés út járhatatlan. Fel kell készülnünk rá.
A Tábornok a szakállát simogatta elgondolkodva, azután egy másik sziklaréshez lépett, ami a barlang belső helyiségébe vezetett.
– Jöjjön, fürödjön meg, mert ez a homok nem tesz jót az egészségének! Alig áll a lábán.
Dominika meglepődött ezen a felajánláson itt, a sivatag közepén, de követte a férfit a belső terembe. Elámult attól, amit ott látott: kis víztükör csillant meg a félhomályban, egy barlangi tó, amit földalatti ér táplált. A Tábornok adott neki egy színét vesztett köpenyt, és visszavonult.
Dominika legszívesebben ruhástul lépett volna a vízbe, nem szégyenérzetből, hanem hogy azonnal kiáztassa ruháiból a többnapos koszt. De belátta, az apró medence így pár perc alatt pocsolyává változna. Levette hát a ruháit, és elterült a vízben, ami még erdőalji mércével is pazar fürdőnek számított. Percekig mozdulatlanul feküdt, élvezte háta és karja bőrén az élő, áramló víz érintését. A fejét, arcát is beletette a vízbe, és kiáztatta hajából a port. Percekre elfelejtette a küldetését. Azután kiült egy parti sziklára, magára vette a nagy köpenyt, és kimosta a ruháit. Hamar megszáradnak, ha kiterítem a tűző napra, gondolta. Hátrasimította vizes, rövid haját, és a ruhákkal a karján kilépett a fürdőből. Hirtelen esetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát a nagy köpenyben, csöpögő hajjal. Újra eszébe jutott a küldetése, és összeszorult a torka.
A Tábornok, aki egy nagy kövön ült a barlang külső helyiségében, felállt és feléje lépett. Átvette karjáról a vizes ruhadarabokat. Most először álltak közel egymáshoz, de a férfi tekintete közelről is kiismerhetetlen maradt.
– Üljön ki a napra, hogy megszáradjon a haja.
Dominika szófogadóan kiült a háromlábú székre a barlang elé, és nézte, ahogy a férfi kiteregeti a vizes holmikat a szemközti sziklára. Nem mert kérdezni semmit. A Tábornok visszament a lakóhelyiségébe. Dominika hátát a sziklának támasztotta, és azonnal elaludt. Arra eszmélt, hogy valaki rázza a vállát.
– Nem szabad elaludni a tűző napon, jöjjön, feküdjön le odabent! – szólt a férfi, és bár a lány akart valamit mondani arról, hogy mielőbb indulnia kell, nem hagyta el értelmes szó a torkát, a fáradtságtól félálomban hagyta, hogy a Tábornok a barlangba vezesse. Oldalára feküdt a köpenybe burkolózva, és mély álomba zuhant.
Ugyanaz a kéz hozta vissza az ébrenlétbe, mint előbb.
– Ideje indulni – hajolt fölé a Tábornok szakállas arca. – A ruhái szárazak. Hoztam egy krémet is, ami meggyógyítja a leégett arcbőrét.
A Tábornok kiment, Dominika pedig ledobta a köpenyt, és magára kapkodta a ruháit. A tégelyben, amit kapott, barnásvörös, nem túl tetszetős krém volt. Először arra gondolt, nem keni be vele az arcát, de félt, hogy a visszautasítással megharagítja a házigazdáját. Végtére is eddig jóindulatúan bánt vele a Tábornok. Kár lenne ilyen aprósággal eljátszani a jó viszonyt. Az ujjára vett egy kis kenőcsöt, egészen keveset, és eldörzsölte az arcán. Azután gyorsan visszapattintotta a tégely tetejét. Hűvös érzés takarta be az arcbőrét, amitől megnyugodott. Már az se zavarta, hogy a barna krém tovább csúnyítja kivörösödött arcát.
A barlang előtt viharvert, ősrégi terepjáró állt. A Tábornok vizes palackokat és egy csomagot rakott az ülés alá.
– Indulhatunk, a maga kocsijára nincs szükség. – Beindította a félelmetesen pöfögő járművet, és már robogtak is a sziklák közötti kanyargós, láthatatlan úton, amit csak a Tábornok ismert.
– Hová megyünk? – kérdezte megszeppenve Dominika.
– A kikötőbe. Várják ott magát?
– Igen – bólintott, és nem mert felnézni a Tábornokra, nem merte megkérdezni, vele jön-e. A Tábornok viszont ránézett hosszasan, fürkészőn.
– Elkísérem Erdőaljára.
Dominika nem tudott megszólalni, csak bólintott.
Lehetséges ez? Ennyire könnyen elérte, hogy a Tábornok csatlakozzon a Mozgalomhoz? Hiszen rá se kellett beszélnie. Nem tett érte szinte semmit. Egy pillanatig csalódást érzett, amit a túl könnyen elvégzett munka kelt az emberben, azután csöndes diadalt, hogy lám, mégis sikerült, nem kelt át hiába a sivatagon! Bár simán kijutnának az országból! Remélte, hogy a sivatagban a hírek lassan terjednek, és még nem körözik őt.