A Tábornok olyan utakon vezetett, amerre Dominika idefelé nem járt. Az volt a benyomása, mintha a Tábornok jobban ismerné a sivatagot, mint feketeföldi vezetője. Éjszaka köpenyükbe burkolózva aludtak egy sziklafal tövében, hajnalban kétszersültet ettek, vizet ittak, és robogtak tovább. Keveset beszéltek, akkor is csak az úttal kapcsolatban.
Másnap délután már a tengerpart körzetébe érkeztek. Az utakon hosszú sorokban zötyögtek a különféle árukkal megrakott terepjárók és teherautók. A Tábornok körültekintőbb, óvatosabb lett. A szeme fürkészően cikázott ide-oda a házak, üzletek, fogadók között. Nagyon régen járhatott ilyen nyüzsgő embersokaságban. Dominika észrevette, hogy a terepjárójuk még a többi ütött-kopott járgány között is feltűnést keltett. Meg kell szabadulni tőle, gondolta és megkérte a Tábornokot, hagyják a kocsit egy mellékutcában, gyalog menjenek tovább a kikötő felé. Elvegyültek a hajók felé igyekvő sokaságban. Dominika megkereste azt a fuvarost, akinél helyet kellett rendelnie a legközelebb induló hajóra. Másnap reggel indult a menetrendszerinti járat keresztül az Elválasztó-tengeren. Addig szobát kellett bérelniük egy fogadóban, mert a parton éjszakázó hajléktalanokat gyakran igazoltatták a rendőrök.
Apró, áporodott levegőjű szobát kaptak a kikötőhöz legközelebb eső panzióban. A Tábornok leült egy karosszékbe a koszos ablak előtt, betakarta magát a köpenyével, és mozdulatlanul úgy maradt hajnalig. Dominika nem látta arcát a derengő fényben, nem tudta, alszik-e vagy csak gondolkodik. Azután ő is elaludt, és azt álmodta, hogy fázik. Könyörgött az utcai járókelőknek, hogy adjanak neki ruhát vagy takarót. Senki nem fordult felé. Azután a Tábornok jött arra, és levette válláról a köpenyét, ráterítette. A köpeny hatalmas volt, kétszer körbeérte. A Tábornok is hatalmas volt, alig fért el az összehajló lámpaoszlopok alatt. Dominikának szemébe tűzött a lámpafény, amikor fölfelé nézett rá.
Vakító napfényre ébredt: a férfi elhúzta az ablakot takaró sötétítőfüggönyöket.
Indultak a bárkához. Az átkelőhajón már tolongtak az utasok, a tulajdonos minden talpalatnyi helyet eladott. Dominika aggódott, nincs-e túlterhelve a bárka, de a Tábornokon nem látszott, hogy bármi zavarná. A fedélzeti árnyékos helyeket már elfoglalták, a napra kellett ülniük. A férfi fejére húzta a köpenyét, Dominika pedig a sálját tekerte a homloka köré, hogy elkerülje a napszúrást. Éjszakára lehűlt a levegő, de nem tudtak leheveredni a tömegben, ezért csak ülve bóbiskoltak. Dominika erőt merített a Tábornok nyugalmából, egykedvűen tűrte a sanyarú körülményeket, még örült is, hogy a gyomra ezúttal elviseli az éhséget és a hajó ringatózását.
A bárka bírta a terhelést, mint a Tábornok öreg terepjárója, amit a kikötőben hagytak. Előbb-utóbb darabjaira szedik majd az utcagyerekek. Dominika kíváncsi volt, sajnálja-e a Tábornok az ócska terepjárót, sajnálja-e hátrahagyott sivatagi otthonát. Néha lopva rápillantott, kutatta a gondolatait a sűrű szakállerdő mögött. Nem jutott hozzá közelebb. A férfi többnyire egy zsákon ült, és a tengert vagy az embereket bámulta. Valóban nem túl öreg, és még erős, gondolta Dominika. Nem törte meg a sivatagi élet. Nem értem, miért vállalta fiatalon azt a magányos életformát. És nem tudom, miért adta föl most ilyen könnyen. Jó lenne, ha egyszer megérteném.
A két napos tengeri átkelés sokkal kevésbé viselte meg Dominikát, mint először, és amikor meglátta a látóhatáron az északi part fehér házait, ujjongani lett volna kedve, mert már biztonságban érezte magát és a küldetését.
Vonatra szálltak. Dominika összes maradék pénzét kifizette, hogy olyan kupéban utazhassanak, amit nem kell idegenekkel megosztaniuk.
Először keskeny, kanyargós folyóvölgyben vitt az útjuk észak felé. Meredek sziklafalak tövében húzódott a sínpár. Azután a völgy kinyílt, a kopár csúcsokat lombos facsoportokkal borított dombok váltották föl.
– Az Erdő előőrsei – mondta Dominika mosolyogva, mert nem tudta leplezni a boldog izgatottságot, ami úrrá lett rajta az otthona felé közeledve. A Tábornok ránézett, a szemében csodálkozás és halvány derű fénylett, legalább is a lánynak így tűnt.
A vonatban se beszélgettek sokat. Dominika csodálkozott, hogy a Tábornok nem kérdez semmit a Mozgalomról, mintha nem is érdekelné igazán. Csak a tájat figyelte a vonatablakon át, a folyton változó dombokat, völgyeket és síkságokat. Talán régi emlékeket idézett föl, amiket a sivatagi évek eltemettek. A szeme egyetlenegyszer pihent meg hosszasan Dominikán: – Keveset tett az arcára abból a krémből, amit adtam. Hámlik a bőre – mondta halkan, egykedvűen. Azután újra kifelé fordult, és a dombokon járt a tekintete.
A déli országhatár közelében, a kis faluban szálltak le, ahol három évvel ezelőtt Kristóf megállt Amadeával a düledező állomásbódé mellett.
A Tábornok hitetlenkedve nézett végig a romvároson.
– Itt van a Mozgalom központja?
– A bázis a föld alatt húzódik. Majd meglátja.
A katakombák bejáratánál várták őket, tudtak az érkezésükről. Ott állt a Tábornok valamennyi, még élő harcostársa, roskatag öregemberek hozzá képest. Valóban nagyon fiatal lehetett még a Nagy Háború idején – tűnődött Dominika, és a tanulmányaiból adatok bukkantak föl a tudatában az utolsó világháborúról, a nagy csatákról. Vajon átél majd ő is valami hasonlót?