A Tábornok a szállásuk felé indult, nem sietett, de ökleit a zsebébe süllyesztette, és egész úton nem beszélt. Csöndben felmentek az emeletre, jó éjszakát kívántak egymásnak, és a szobáikba zárkóztak.
Dominika kelletlenül vetkőzött, és nem a hálóruhájába, hanem csak a köntösébe bújt. Egyáltalán nem volt álmos, inkább kínzó rossz hangulat kerítette hatalmába, amit az esti beszélgetés emléke okozott. Leült egy fotelba, maga alá húzta a lábait, a fejét hátrahajtotta a támlára. Érezte, hogy veszélybe került a küldetése, veszélybe került a barátsága. Meg kellett mentenie. Az agya úgy működött, mint egy filmvetítő gép: sorra lepergette a Tábornokkal kapcsolatos benyomásait, képeit attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a barlangja bejáratában. Keresett valami fogódzót, egy apró mozzanatot, amibe belekapaszkodna, ami irányíthatná, merre lépjen tovább.
Megtalálta.
Felsejlő arca a barlangfal egyik rése mögött, amikor fürdött a tóban. Keze megremegése, ahogy átvette tőle a vizes ruhákat. Érintése a vállán, amikor elszunnyadt a napon. Leégett arcát végigsimogató tekintete a vonatban. Ragaszkodása a közelségéhez a Bázison és Szőkeföldén. Meleg tekintete, ami körbefogta őt, amikor a hangárban dolgozott. A szomorúsága, igen, legfőképpen a szomorúsága az esti beszélgetésük után.
Dominika nem tudta, sikerül-e, amit kigondolt, de fölállt, és kiment a szobájából, megállt a Tábornok ajtaja előtt. Hallotta odabentről a gondterhelt lépéseket. Kopogtatott.
– Ki az? – hallatszott a fáradt hang.
– Dominika.
– Jöjjön be!
Belépett. A Tábornok még fel volt öltözve, éppen csak a kabátját vette le. Amióta a sétából visszatértek, le-feljárkált a szobában.
– Úgy éreztem, nem fejeztük be a beszélgetésünket. Félreértheti, amit mondtam – kezdte Dominika, de a Tábornok türelmetlenül közbevágott:
– Egyértelműen beszélt.
– Nem, nem hiszem. Nagyon váratlanul ért az a kérdése, mit akarok tenni a felkelés után. Eddig nem gondolkodtam ezen. Az az igazság, hogy fogalmam sincs. Mostanáig küldetéstől küldetésig éltem. Nem tudom, mi lesz, ha ez megváltozik.
A férfi tekintete megenyhült, figyelmessé vált.
– Üljön le, Dominika!
– Nem, köszönöm. Tudja, a szüleimmel több éve megszakadt a kapcsolatom, barátaim pedig nincsenek. Senki sem bíztat és vonz, hogy letelepedjek valahol. – A lány beszéd közben körbejárta a szobát, és megállt a Tábornok mellett.
– Nem gondolt arra, hogy családot alapítson?
– Nem, nem találtam még senkit, akivel együtt tudtam volna élni. Az utóbbi években a Mozgalomért végzett munka töltötte ki az életem. Egy kicsit elmagányosodtam ezalatt. Egyedül állok a világban, nem számíthatok senkire.
– Bármit megteszek magáért, amivel segíthetek.
– Köszönöm – mosolyodott el Dominika, és megfogta a Tábornok kezét, először barátian, mintha csak meg akarná szorítani, azután bele tette az arcát a férfi tenyerébe, hozzádörzsölte a bőrét, mint egy kedveskedő macska. A Tábornok megsimította az arcát, a haját, azután visszatért az arcára, a nyakára, és többé nem tudta elvenni a kezét. Dominika látta tekintetében az érzések váltakozását, ahogy az apáskodó, leereszkedő szeretet átváltozik döbbent csodálkozássá, a teste megérintése előcsiholja belőle a régóta hurcolt, eltitkolt vágyakozást, hogy átölelje a lányt, és a magáévá tegye, és a férfi egyre ködösülő szemében mindvégig látott egy hitetlenkedő szikrát, hogy mindez vele megtörténhet. Magával sodorta a férfi mindent akaró szerelme, és úgy adta oda magát, mintha régi szeretők lennének, akik hosszú távollét után találnak újra egymásra.
Dominika nem ismerte a szerelmet mint érzést, de a szerelem testiségét megtapasztalta már a munkája során, a kapcsolatteremtés eszközének tekintette. Amit most élt át, sokkal bensőségesebb és boldogítóbb volt a korábbi élményeinél. Szeretkezésük után a Tábornok olyan gyermeki, önfeledt mozdulattal fúrta bele az arcát a nyakába, hogy a lány csalhatatlan ösztönnel megérezte: a küldetését is és a férfi iránta érzett szeretetét is megmentette.
– Amikor megláttalak a sivatagban közeledni, pár pillanatig nem hittem, hogy valóságos vagy. Tudod, akkor már régóta nem kaptam választ Istentől a kérdéseimre, pedig ő volt a társam évtizedeken át. Én beszéltem hozzá, ő pedig az utolsó két évben csak hallgatott. Kértem, könyörögtem neki, hogy legalább jelet adjon, ami megmutatja nekem, hogyan éljem tovább az életem. És kétévi könyörgés után elküldött téged. Akaratlanul is az ő eszköze lettél: általad üzente, hogy el kell hagynom a sivatagot, az egész addigi életemet.
Megdöbbentem, amikor letekerted a fejedről és az arcodról a sálat, és kiderült, hogy nő vagy. Ez olyan hihetetlen volt ott, a sivatag közepén, hogy megerősítette bennem a hitet: nem véletlen az érkezésed, Ő küldött. Ilyen elképesztő dolgot csak Ő tehet, mert nem emberi logikával intézi az életünket.
Igen, belestem egy pillanatra a helyiségbe, ahol fürödtél. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy ott vagy-e még, nem illantál-e el. Gyönyörű voltál, nem is mertelek sokáig nézni.
Amikor elaludtál a barlang előtt, kócosan lógott az arcodba a hajad. Láttam a leégett bőrödet. Az egyik válladról lecsúszott a köpenyem, amivel takaróztál, és veríték csöppek csorogtak le a nyakadról a válladig. Ekkor változtál hús-vér emberré a tudatomban. Isten küldötte voltál, mégis csak ember, tele a sivatagi szenvedés nyomaival. Megesett rajtad a szívem, félteni kezdtelek.
Nem tudom pontosan, mikor döbbentem rá, hogy szeretlek. Talán a Bázison töltött első éjszakán, amikor hiányzott a közelséged, vagy néhány nappal később… Amikor levágtad a hajam és a szakállam, beszívtam a tested illatát. Csodálatos volt, de kiábrándító is, hiszen te olyan fiatal vagy hozzám képest. Úgy döntöttem, nem reménykedem. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is viszontszerethetsz.
– Látod, milyen kicsinyhitű voltál – kulcsolta át Dominika a férfi nyakát boldogan, mert soha nem szerette még őt ennyire senki.