Dominika két hónapot töltött Szőkeföldén, sikeresen rejtőzködve. Lépésről-lépésre mert csak közelíteni a célja felé: haza. Átjutott a határon, újra Erdőalján volt.
Tudta, hogy ha rejtve akar maradni, egészen másképpen kell élnie, mint az utóbbi években. Egy este végre a szülei házához ért.
Kézitáskájából előkotorta a kulcsot, amit mindig magánál hordott. Odabenn aludt mindenki. Levette a cipőjét; talpa otthonosan simult a parkettához, a lépcsőfokokhoz, amik egykori padlásszobájához vezettek fel. Nem kellett a lámpát felkapcsolnia. A szobájába betűzött a redőny résein a kinti lámpafény. Minden ugyanúgy volt, mint régen, amikor elment itthonról. Levetkőzött, és bebújt a megvetett ágyba. Hamar elaludt.
Reggel lemosta az arcát, megtörülte a mosdó mellett lógó törülközővel, és belenézett a tükörbe. Amadea nézett vissza rá kócosan. Az arcbőrét felfrissítette a víz, de a szeme véreres volt, mintha huzatos járműben utazott volna. Nem baj, hamar elmúlik.
Lement a konyhába reggelizni. Apja, Barna Király érdeklődött, mikorra tűzték ki a nyelvtörténet vizsga időpontját. Lesz elég időd, hogy felkészülj! – mondta biztatóan. Barna Királynő letörölte a morzsás asztalt. Amadea mosogatni kezdett. Menj csak nyugodtan, tanulj! – mondta anyja, és Amadea lerázta kezéről a vizet, fölment a szobájába. Rendezgetni kezdte az íróasztalán szerteszét heverő könyveket és papírokat, azután csak ült meredten órákon át, kibámulva az ablakon.
Fél év is eltelhetett, amikor végre elutazott Kristófhoz.
Szokatlanul kevés láda tornyosult az Iroda melletti téren. Kristóf éppen a kabátját vette, amikor benyitott hozzá Amadea. Felderült egy kicsit az arca, ahogy meglátta a lányt.
– Régen jelentkeztél. Azóta annyi minden történt! Hallottad a híreket? – kérdezte, és az arca újra elkomorult.
– Csak egy-két hírfoszlány jutott el hozzám a Mozgalomról. Mi a teljes igazság?
– Mindent én sem tudok pontosan. Tény az, hogy a Mozgalom elbukott. A körülmények előttem se világosak, de annyi bizonyos, hogy a Mozgalom különböző időben és helyeken lépett a nyilvánosság elé, összehangolatlanul, ahogy a helyi vezetők diktálták. Már az első békés tüntetéseket szétverték a karhatalmisták, a vezetőket pedig börtönbe vitték.
– Nem volt egyetlen vezető, aki a felkelést irányította és összehangolta volna?
– Sokáig reménykedtek abban, hogy sikerül megnyerniük a Mozgalom élére egy veteránt, aki a legutóbbi háborúban tábornok volt. De az utolsó napokban a férfinek nyoma veszett. A helyi vezetők pedig egymásnak estek, mindegyikük másképpen képzelte a Mozgalom hatalomátvételét. Nem tudtak megegyezni.
– És te nem vagy veszélyben?
– Nem hiszem… Nincs jele egyelőre szélesebb körű megtorlásnak vagy tisztogatásnak.
– Mihez kezdesz ezután?
– Úgy tervezem, itt maradok. A Mozgalom nélkül is teszem azt, amit eddig. A nyomorgóknak szükségük van a munkámra. Ha pedig mégis szorulna körülöttem a hurok, számíthatok egy-két helyi városi vezető segítségére, akik a lekötelezettjeim. Tudod, én itt hasonló munkát végzek, mint a szemétszállítók. Megszabadítom őket a lelki szeméttől, attól a kellemetlen kötelességtől, hogy a város nyomorultjaival foglalkozzanak.
Kristóf kesernyésen mosolygott, ujjai között forgatva a cigarettát, amit már egy percre sem tett le a kezéből. A bőre megsárgult és ráncosabb lett, amióta Amadea nem látta őt. A lány úgy érezte, nem találja benne azt a férfit, akire nemrég még csodálattal nézett. Egy ember lett a sok közül: kicsinyes, aggódó, könnyen kifáradó és elcsüggedő. Ítéleteiben gyakran elfogult, szeretetében néha igazságtalan, akiből azonban időről-időre előszikrázott még a régi belső tűz, és átmelegítette a közelében élőket. A nagyszerűség emléke.
Amikor hazafelé utazott, Amadeában megszólalt egy vers, ami Kristófhoz fűződő viszonyáról szólt: Lelkem örök zsongásában furcsa, furcsa nesz. Ébrenlétem örvényében el nem rezgő hang. Némaság szorításában meg nem váltó csend. Jégolvasztó eszmélésben az leszel, mi vagy: Némaság szorításában meg nem váltó csend. Ébrenlétem örvényében el nem rezgő hang. Lelkem örök zsongásában furcsa-furcsa nesz.*
Később sokat gondolt rá a távolból szeretettel, megpróbálta mindig úgy látni őt maga előtt, mint legelőször. Így akart emlékezni rá. Személyesen már csak egyszer találkoztak. A messzi városban többé nem szállt le a vonatról, legfeljebb átutazott rajta. Nem tudott segíteni Kristófnak, az időt pedig nem állíthatta meg.
Elkezdődött az utolsó év az Egyetemen, ami után állást kell keresnie. Egyre jobban nyomasztotta a közeljövő, nem tartotta kielégítőnek a tudását, és nem érzett magában elég erőt, hogy többet tanuljon. Az Egyetem laza rendtartása nem kényszerítette rá a rendszeres munkára, pedig neki szüksége volt a külső ösztönzésre, egyedül elbizonytalanodott. Nagyon magányosan élt. A régi barátai messze voltak, és nem talált új lelki társra, se szerelemre. Nem tudta megosztani senkivel a kétségeit. Újra utazgatni kezdett, és vándorlásai során sokféle vidékre eljutott. Napokat, sőt heteket töltött barangolással. Ha távolabbra akart jutni, vonatra szállt. Egyszer a vonatablakból látta a tyúkketrecek boldogságát: a csirkék neki-nekifutottak a repülésnek, noha a gazda már előrelátóan levagdosta a szárnyvégeik tollát. Szelet kavartak, vidáman söprögették szárnyaikkal a piszkos avart, és elhitték, hogy ez már majdnem repülés.
Hó már csak foltokban rejtőzött a bokrok alatt, tavasz volt újra. Ember vagyok, tele értékekkel és szépséggel. A legszebb emberi életek egyike az enyém. Lány vagyok, fiatal nő. És szép asszony leszek. Nem szelíd, nem konok. Melegszívű, szilárd, gyökeret ereszteni tudó; kezemet emberek vállára fogom tenni.
Ebben az időben, a Folyam partján sétálgatva vissza-visszatért tudatába egy kétségbeejtő gondolat: a tudás, amit megszerzett és még megszerezhet, szemetet se ér. Az élet üres és céltalan, ha folyton csak magadat építgeted. Másokért dolgozz, könnyíts az életükön, akkor talán nem vagy itt hiába! Kristóf, Aranyvessző és a Nagy Humanisták eszméi vertek visszhangot a lelkében. És Fehérhomlokú alakja magasodott elé az emlékei közül, mint élő példája minden humanista eszménynek. Igen, abba kell hagynom az Egyetemet. Nem vesztegethetem itt tovább az időt! Meg kell keresnem a lehetőséget, hogy segíthessek az embereken, és elfelejthessem végre önmagam.
Bement egy nagy élelmiszerüzletbe, és kekszet, sós süteményeket, apró csokoládékat pakolt a bevásárlókosarába. A falat borító tükrök visszaverték a fényt, megsokszorozva az áruval megrakott polcok látványát. Amadea minden tükörben megnézte magát, amíg a pénztár felé haladt. Fizetett, és amikor az üzletből kilépett, már Diána volt.
* Saját vers