A legközelebbi kórházba ment. Tudta, hogy működik ott egy hozzá hasonló korú fiatalokból álló csoport, akik segítik az ápolók munkáját. Kérte, hogy néhány órára csatlakozhasson hozzájuk.
Fehér köpenyt kapott, a cipőjére nejlonzacskót húztak. A tenyerébe fertőtlenítőszert csurgattak egy lyukas flakonból, amit vízzel le kellett mosnia. Szájmaszkot is adtak neki, de nem tette fel, nehogy elriassza a betegeket.
Félhomályos, csempézett falú folyosókon mentek az elfekvő felé. Itt kaptak helyet azok a gyógyíthatatlan öregek, akiknek a gondozását a családjuk nem vállalta. Erdőalja idős lakosságának zöme előbb vagy utóbb ilyen kórtermekbe került.
Egy teremben hat-nyolc ágy volt. Kettesével jártak ágyról ágyra. Az volt a feladatuk, hogy felültessék néhány percre a maguk erejéből felülni nem tudó betegeket, vagy megfordítsák őket egyik oldalukról a másikra. Közben váltottak néhány szót azokkal, akik öntudatuknál voltak, olyan témákról, hogy Mi fáj? Hogy érzi magát? Ma megint esik odakint az eső, minden csupa sár. Van valami kívánsága? A legtöbben inni kértek. Nem volt könnyű teljesíteni, mert az öregek legtöbbje nem tudott felülni. Arcukat oldalra fordítva, szívószál segítségével próbálták őket megitatni. Az egyik öregasszony sóhajtott, és azt mondta, szeretne sétálni a városszéli réten. El tudják vinni őt oda? Az önkéntesek kényszeredetten mosolyogtak, megsimogatták ráncos kezét, és elléptek a szomszéd ágyhoz.
Órákon keresztül jártak szobáról szobára. Mindenütt hegyes orrok, múmiaszerűen összeaszott arcok meredtek fölfelé a fehér ágyneműből. Néhányan halottak voltak már, amikor hozzájuk léptek, de alig lehetett megkülönböztetni őket az élőktől. Ha megbizonyosodtak arról, hogy nem lélegzik, csöndben összegyűltek körülötte mind. Elmormoltak egy útra bocsátó imádságot, azután újra szétszéledtek, hogy ne keltsenek feltűnést. A kórház vezetői nem vették szívesen az efféle szentimentális halottbúcsúztatást.
A tízedik terem táján Diána kezdett rosszul lenni. Néhány kórteremben tömény vizeletszag volt, mert valamelyik betegből kicsúszott a katéter, és a vizelet átáztatta a lepedőjét. Megkeresték az ápolónőt, aki ellátta a tíz kórtermet, de ő csak késődélután jutott el addig az ágyig. Diána megpróbálta kinyitni a beragadt ablakot, tenyerével ütögette a szélét, hátha enged, de ekkor felemelkedett egy madárarcú, fehér hajú öregasszony az ablak melletti ágyról: Mit akar? Csak nem nyitja ránk az ablakot, amikor így is majdnem megfagyunk?
Diána tétován oldalgott el az ajtó felé.
– Rosszul vagy? – szólt utána a csoport egyik tagja, akit Klárának neveztek. – Gyere, ülj le, itt egy szék. Ez az első látogatásod az elfekvőben, ugye? Mire negyedszer-ötödször jössz, megszokod. Utána már mosdatni is tudod őket. Az első alkalom kicsit nehéz.
Diána régóta figyelte Klárát, mert olyan lehetetlenül szép volt, mint egy aranypénz a szemétdombon. Az arcán most is ott játszadozott az a mosoly, ami egy pillanatra se tűnt el, mialatt ágyról-ágyra látogatta az öregeket. A mozdulatai hajlékonyak voltak, nem görcsösek vagy kapkodók. Fehér fejkendője alól néha kibújt egy-két szőke hajtincse, és belelógott az arcába.
Diánát Klára segítette át a kezdeti nehézségein a tanácsaival és a derűs tekintetével. Úgy intézte, hogy minden alkalommal párban teljesítsenek szolgálatot. Diána valóban hozzáedződött a feladathoz, az öregek végiglátogatásához. A hatodik „bevetésén” már együtt fürdették Klárával az összeaszott testű embereket. Diána nem találta visszataszítónak őket, megszokta a látványukat, mint egy absztrakt képet a szobája falán. Klára most is olyan mosollyal nézte a bácsit, akit fürdetett, mint egy pancsoló csecsemőt. Diána el is mondta neki ezt a megfigyelését, amikor együtt uzsonnáztak a folyosó ablakpárkányán. „Miért csodálkozol ezen? Végül is nincs nagy különbség egy csecsemő és egy öregember között. Összetartoznak” – mosolygott Klára, és a fejkendője alá igazította a haját. Tenyerébe söpörte a morzsákat, és kiszórta a külső ablakpárkányra. Verebek ugráltak oda, és felcsipegették.
Diána kilenc héten át mindennap végigjárta a kórtermeket. Élete legfontosabb részévé vált a kórházi munka. Nem a segítségnyújtás öröme miatt, még csak nem is azért a humanista cselekedetért, amivel az emberek halálközeli napjait elviselhetőbbé tette. Klára személye láncolta ehhez a munkához, vagyis az ő különleges világlátása, ahogyan a születést és a halált, a betegséget és az egészséget egységben szemlélte. Klára nyitott ajtó volt egy világba, ahol az élet értékei egészen másként működtek, mint Erdőalján vagy Szőkeföldén, és ahová Diána belépni nem mert, csak távolról csodálta. Jó volt Klára mellett dolgozni, ellesni a mozdulatait. Jó volt az arcára nézni.
A tízedik héten üzenetet kapott: a Betegsegítő Egyesület vezetője hívatta magához. Klára elkísérte őt az irodához, ami szedett-vedett egyszerűségében Kristóféhoz hasonlított, de itt fertőtlenítőszer szaga terjengett. Termetes asszony fogadta, aki ugyanolyan fehér köpenyt viselt, mint az ápolók a kórházban. Párnás tenyerébe szorította Diána kezét, azután hellyel kínálta.
– Sok dicsérő véleményt hallottam magáról, kedvelik a betegek, és becsülik a munkatársai. Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Elmondaná, miért lépett a Betegsegítők közé?
– Amikor még folyton csak magammal foglalkoztam, értelmetlennek és üresnek éreztem az életem. Amióta mások sorsán egy kicsit könnyíthetek, jobban érzem magam.
– A betegápolás nem egyetlen módja a segítségnyújtásnak. Vállalna másféle karitatív munkát is, például ruhaosztást, főzést ingyenkonyhán vagy ételszállítást öregekhez?
– Bármit szívesen teszek, amire szükség van.
– Ragaszkodik hozzá, hogy itt Erdőalján teljesítsen szolgálatot, vagy elutazna távolabbra is?
– Elutaznék távolabbra is – válaszolta, bár bizonytalanabbul, mert nem tudta, boldogulna-e Klára nélkül.
– Tudom, hogy nincsen saját családja. Ez jó, mert minden erejét és idejét a karitatív munkára fordíthatja. Mondhatnám úgy is, hogy alapfeltétel, ha részt akar venni a Betegsegítő Egyesület nagyobb szabású feladataiban.
– Nem szándékozom családot alapítani.
– Örülök, hogy ennyire elkötelezettje az ügyünknek. Ez nem könnyű vállalás, de higgye el, így jobban kiteljesedhet az élete, mint egy családos emberé, aki csak a társadalmi kötöttségeinek él. Ezt persze csak évek-évtizedek múlva tudja majd felmérni. Adnék magának egy új megbízatást, ami nagy előrelépés a karitatív munkák terén. Persze új erőpróba is. A Betegek Szigetére szeretném küldeni önkéntes ápolónak. Ott gondoskodnak majd a továbbképzéséről.
– A Betegek Szigetére? – kérdezte hitetlenkedve Diána.
– Nem kell azonnal döntenie, kap néhány napot, hogy átgondolja. Ha vállalja a munkát, értesítsen, és mi biztosítjuk a helyét a legközelebb oda induló hajón.