A hajó, ami néhány nap múlva Szőkefölde kikötőjéből elindult a Sziget felé, valódi óceánjáró volt, ellátva a legkorszerűbb felszerelésekkel, hogy hatástalaníthassa az útjukba kerülő kisebb olajszennyeződéseket. A nagykiterjedésű olajszigetek ellen azonban ennek a hajónak se volt elegendő védelmi eszköze.
A kikötői olajfolt-figyelő szolgálat útmutatásai alapján kerülgették a veszélyes területeket, mert csak így volt esélyük arra, hogy ne kerüljenek az olaj fogságába. Megérkezésük a Betegek Szigetére teljesen bizonytalan volt a nagy kerülők miatt, végül tizennyolc nap alatt érték el a céljukat.
A Sziget valóban szép látványt nyújtott, dús, zöld növényzet borított mindent. A partszakaszokat állandóan gépek tisztították, hogy eltüntessék a szennyezett Óceán hagyta nyomokat. Az ápolók és az orvosok a kikötőhöz siettek, valószínűleg annyira ritka esemény volt egy hajó érkezése, hogy nem akarták elmulasztani. A betegek a saját körzeteikben maradtak, mert törvény tiltotta, hogy a szárazföldiek közelébe kerüljenek. Az ápolók is csak a kikötőt elkerítő korlátig jöhettek, onnan nézték, ahogy a matrózok lerámolják a partra az orvosi eszközökkel, gyógyszerekkel, élelemmel és ruhákkal teli nagy ládákat, amiket azután nekik kellett tovább szállítaniuk a Sziget kórházaiba.
Diánát és két, más országból érkező társát lelkesen fogadták. Felkapták a táskáikat, és az ápolók központi barakkja felé tessékelték őket, ahol a vendégszobákban kaptak szállást. Az ápoló személyzet negyven-ötven fő között váltakozott, tíz-tizenkét különböző országból érkeztek. A kereskedők keverék nyelvét használták, kiegészítve orvosi szakszavakkal. Ötvenévesnél idősebb ápoló nemigen akadt közöttük, a legfiatalabb pedig éppen betöltötte a tizennyolcat. Csak az orvosok voltak öregebbek, ők azért kerültek ide, mert a Szárazföldön már nem vették igénybe a szolgálataikat.
A fehér falú kisszobákban, ahol átmenetileg szállást kaptak, ki volt készítve az ágyra a világoskék munkaköpeny. Mindannyian ilyet viseltek munka közben.
Az érkezésük utáni negyedik napon költöztek át végleges munkahelyükre. Diána a kéregbetegek telepére került.
Valóban faluban laktak, ahogy Klára mesélte, csak itt a községházát a kórház helyettesítette. Köréje épültek utcákba rendezve a társasházak, ahol azok a betegek laktak, akik még el tudták magukat látni. Persze nem jutott nekik több egy kis szobánál, de azok takarosak, már-már barátságosak voltak. A menhely különálló épületében a magatehetetlenek kaptak helyet. Eredetileg minden fehérre festett fából épült, de a kúszónövények szinte teljesen belepték az épületeket. Fűteni nem kellett, hiszen egész évben enyhén meleg idő volt, naponta rövid esőkkel. „Ez lehetne a Boldogok Szigete, mint a mesében – gondolta Diána. – Kár, hogy mégsem az.”
Nem sokat hallott korábban a kéregbetegségről. Társadalmi szégyennek számított, ha egy országban felütötte a fejét ez a kór, ráadásul sorra kudarcba fulladtak a gyógyításával kapcsolatos kísérletek. Még a kórokozóját sem sikerült egyértelműen megállapítani. Az utóbbi években már alig áldoztak pénzt a kutatásokra, inkább a betegek elszigetelésének módjait dolgozták ki. Szerencsére a fertőzés lassan terjedt.
A szigetlakó kéregbetegek a betegség különböző szakaszaiban éltek. Akadtak közöttük olyanok, akik első pillantásra teljesen egészséges ember benyomását keltették, mert még csak a kéz- vagy lábujjaikat kezdte ki a kór. Utánuk következtek, akiknek valamelyik végtagjuk bénult meg, ha pedig mindkét lábuk elhalt, tolókocsiba kényszerültek. A menhelyre azok kerültek, akiknek már az életfontosságú belső szerveik mondták fel fokozatosan a szolgálatot. Az egyes szakaszok között évek is eltelhettek. Lassú, alattomos betegség volt. Az országok kormányai engedélyezték, sőt erkölcsileg támogatták a munkaképtelenné vált betegek öngyilkosságát, ennek ellenére itt a Szigeten kevesen éltek vele. Talán ez az életre mosolygó éghajlat vagy a gondos ápolás okozza a ragaszkodást az élethez? – találgatott Diána, de választ nem kapott.
Megszerette a munkáját. Hamar megértette, hogy gyógyítani itt sem tud, mint az elfekvőben, csak a jelent teheti elviselhetőbbé az emberek számára. Általában belenyugodott ebbe. A munkatársai segítőkészek és barátságosak voltak. Egyedül a telep főápolója maradt kimért, távolságtartó vele szemben, holott kollégái közül többeket meghívott ebédkor az asztalához vagy a szobájába esti beszélgetésekre. Diánát ez zavarta, talán bántotta is, de nem annyira, hogy csökkent volna miatta a munkából fakadó öröme. Csak Klára hiányzott neki, bár meglepetten érezte, hogy nem olyan nagyon, mint ahogy számított rá. Az új barátok és a sok munka betöltötték az űrt, amit a lelkében hagyott. Ennek ellenére havonta írt neki levelet, beszámolt a történtekről.
„A Sziget olyan, amilyennek elmondtad – írta neki első levelében. – Paradicsomi hely lenne, ha nem betegek élnének itt. Így egészen különös. Egymás mellett létezik az életöröm és az elmúlás, és mintha a kéregbetegek lelkét ugyanez a kettősség uralná. Ha erre gondolok, eszembe jut, hogyan fürdetted a kórházban az öregeket, mint a csecsemőket.”
Második levelében közvetlen főnökéről is írt Klárának. „Harmincöt-negyven év körüli férfi, sovány, barna hajú. Az arca is keskeny, szinte beesett, és a szája olyan, mint egy vékony, szabálytalan, minden érzésre más görbülettel felelő vonal. Ha leveti a kék köpenyét, mindig fehér inget és sötét mellényt visel. Az ujjai hosszúak és ideges, gyors mozgásúak, mintha gondolatban folyton billentyűs hangszeren játszana. Tamásnak hívják. Csöppet sem kedves velem, inkább tartózkodó. A többiek azt mesélték róla, hogy mielőtt idejött, egy balesetben elveszítette a családját, ezért nehéz természetű. A többiekkel szemben szerintem normálisan viselkedik. Remélem, az idő javulást hoz majd a mi kapcsolatunkban is.”
„Sokat írsz Tamásról. Úgy érzem, nagy hatást tett rád” – jegyezte meg Klára a hatodik vagy hetedik válaszlevelében. Diánát ez elgondolkoztatta. Valóban minden levelében megemlítette Tamást. Megörökítésre méltónak érzett minden mozzanatot, ami hozzá kapcsolódott. A Szigeten töltött hónapok alatt egyre fontosabbá vált számára ez a szikár, nagy munkabírású férfi, aki odavetett félszavakkal irányította a beosztottjait, mégse volt bántó, mindenki tisztelte és kedvelte. Diánát még nem engedte közel magához, de kezdeti távolságtartásuk némileg enyhült: előfordult már, hogy Diána is az asztaltársaságában ebédelt, néha pedig váltottak egy-két udvarias szót a munkájuk során.
Amikor ünnepséget rendeztek Szigetre érkezésének egyéves évfordulója alkalmából, már tisztában volt vele, hogy szerelmes Tamásba. Ezen az ünnepségen értette meg azt is, mennyire sokat jelent itt az idő. Szolgálatuk versenyfutás az idővel, a fertőzések elkerülésével. Az elmúlt évben ketten tértek vissza közülük a Szárazföldre súlyos, de gyógyítható betegségük miatt. Az ittmaradók úgy ünnepelték meg minden itt töltött esztendejüket, mint győzelmet az idő és a betegségek felett. Szorongó, de egyben megható ünnepségek voltak ezek: mindenféle ételt feltálaltak, amit az élelmiszercsomagjaikból el lehetett készíteni, és felbontottak kivételesen néhány üveg bort is.
Az éjszakába nyúló vacsorán és jókedvű beszélgetésen a Sziget valamennyi ápolója és orvosa részt vett az ügyeletesek kivételével. Hajnali két óra körül széledtek széjjel, ki-ki a saját lakása felé vette az útját. Diána fáradtan, de jókedvűen bújt ágyba. Úgy érezte, megtalálta a helyét az életben.