Az első közös nyarukon nagy utazásra indultak. Nem kettesben mentek, hanem Amadea barátnőjével, Flórával és annak ismerősével. A Délkeleti-tenger partjára, egy nagyvárosba érkeztek meg éjszaka.
A buszpályaudvar olyan volt, mint egy zsibvásár: kosz, tömeg, tolongás, kiabálás. A járműveken egymást préselték az emberek, de csodaszép tájakon zötyögtek keresztül. Akkor kelt föl a nap. Az éjszakai utazástól álmosan cihelődtek le a tömött buszból. A megállóban már várták a turistákat a szállást kínáló helybéliek, így még azelőtt szobához jutottak, mielőtt keresni kezdték volna. Délután tetőtől talpig bekenték magukat bőrvédő krémmel, és megmártóztak a tenger sós vizében. Ez a partszakasz arról volt nevezetes, hogy itt lehetett a tengerben fürödni, ha betartottak néhány egészségügyi előírást. Nem csoda, hogy évente több ezer ember utazott ide a világ minden pontjáról, hogy kihasználja ezt a ritka lehetőséget. Amadea soha se látott még tengert, csodálta a forró homokot, a szürkéskék hullámokat és az áttetsző, kocsonyás testű medúzákat. Álmélkodott és borzongott. Erdőalja népének ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik megszokták a szelíd, mérsékelt természeti jelenségeket: a langyos, csobogó vizet, a lágy szellőt, a tüske nélküli rózsafajtákat és a fullánk nélküli méheket. Nemigen tudtak mit kezdeni az elemek erejével, féltek szembesülni velük – ha tehették, kerülték a találkozást, inkább bezárkóztak kiegyensúlyozott világuk kerítései közé. Amadea is szorongva lépett a vízbe Szőlőág bíztatására, ha feltámadt a szél, és fehér tarajt növesztettek a hullámok. Undorodva söpörte le magáról a síkos medúzákat, de ámulattal nézett utánuk, ha szivárványos testüket már odébb sodorta a víz. Bosszantotta, ha nedves combjára tapadt a homok, de ha ledörzsölte magáról, ujja hegyével kíváncsian kutatott a csillámló kagylótörmelék között. A szorongásai ellenére is jól érezte magát. Szerette a napfényt, nem félt égető erejétől, mert sárgásbarna volt a bőre. Új volt a szerelem, és izgalmasan új volt a világ, amiben élt. Sült virslit vettek a tengerparti bódékban, a parkban pedig lila fagylaltot ettek. A város külső strandján árultak sült halat és palacsintát is. Az üdítőitalt, ami mindenhol egyformán édes és rossz volt, a helybéliek szirupnak nevezték.
Az össze-visszaevésnek hamarosan kellemetlen következménye lett: ledöntötte őket a lábukról a gyomorrontás. Szőlőág kezdte: összegörnyedve feküdt az ágyon a hajófülkéhez hasonló szobájukban, amibe csak egy keskeny ablakon keresztül tűzött be a napfény. Amadea akkor még jól volt, szánakozva nézte a fiú csukott szemeit, szenvedő homlokát. Kamillateát főzött neki, amit Szőlőág fintorogva kortyolgatott. Flóra és barátnője folytatták a betegeskedést, ágyban gubbasztottak mind a ketten. Másnapra Amadeát is legyűrte a betegség. Szerencsére nem tartott sokáig a gyötrelem, és amikor már óránként csak egyszer-kétszer húzta össze a görcs a hasukat, újra felfedező utakra indultak.
Egy délutánon elutaztak a tengerpart legnagyobb strandjára. A napfényben barna hátak ezrei fénylettek, ameddig csak a szem ellátott. Lélegezni is alig lehetett a tömegben és a fullasztó hőségben, de azért itt is jól érezték magukat. Flóra és barátnője lemaradtak tőlük, így ketten kerestek helyet maguknak a parton. Ritkán maradtak kettesben az elmúlt napokban.
Ezen a partszakaszon csapkodtak legvadabban a hullámok, Amadeát ez ijesztette, nem mert eltávolodni a parttól, hiába bíztatta Szőlőág. A fiú egyedül úszott be a hullámok közé. Hosszú percek teltek el, Amadea a vállig érő part menti vízben lebegett. Egyszer csak egy hatalmas erő kiemelte a vízből, és magasból visszaejtette. Amikor összecsaptak feje fölött a hullámok, egy pillanatra megdermedt a teste a tér- és víziszonytól. Sírt a dühtől, amikor feltápászkodott. Szőlőág vette a vállára, és hajította a vízbe. Amadea kiabált vele, és minden szidalmat rázúdított, amit ismert. Szőlőág megpróbálta engesztelni, de meg se hallotta. Megmaradt benne a felháborodás, és hiába melengette tovább a késő délutáni napfény, a nyugalmát elveszítette. Elege lett abból, hogy Szőlőág folyton átneveli: legyél életre termettebb, ne félj a víztől, a magasságtól, a lejtőtől, a villámlástól, a széltől! Ne félj az éhezéstől, szomjazástól! Ne félj az emberektől és a betegségektől! És ebben a nagy átnevelési programban mintha harmadrangúvá süllyedt volna a „szeretlek téged”, csak az emberi teljesítmény volt a lényeg. Azon az éjjelen alig aludt a haragtól.
Másnap reggel Szőlőág és Amadea csomagoltak, elhagyták két barátjukat, akik még maradtak a tengerparton. Nem hirtelen elhatározás volt az indulás, és semmi köze nem volt előző napi összeveszésükhöz – régóta tervezték, hogy megnéznek egy nagyhírű műemlék-együttest az ország belsejében. Majdnem lekésték a kora reggeli buszt, mert Amadea megmosta a haját a zuhany alatt – ettől Szőlőág háborodott fel. A buszon sokáig nem szóltak egymáshoz, azután megenyhültek. Amadea érezte, hogy Szőlőág nem akarja az ő haragját – apró gesztusai, mozdulatai visszahívták az eltávolodásból. Békét kötöttek, és újra rádöbbentek, hogy szeretik egymást.
Gyötrelmes úton, egymásután tizenegy járművön utazva jutottak el az ország szívébe, az ezer méter magas hegyen fekvő kolostorhoz. Maguk se hitték, hogy egyszer megérkeznek. Átszálláskor a buszállomásokon forró szélrohamok söpörtek végig, az aszfalt ontotta a meleget. Soha nem éreztek még olyan kínzó szomjúságot, mint akkor. Azután a szerpentinek egyre magasabbra emelkedtek, és egyre elviselhetőbbé vált a hőség. A hegy tetején, üde zöld erdőgyűrűben és kétezer méter magas csúcsok gyámsága alatt állt az épületegyüttes, aminek a híre évről-évre turisták ezreit vonzotta. Valóban különlegesen szép volt. Egy aranykupolás templom, amit oltalmazón körbefogott a kolostor épülete. Mindenütt falfestmények: nagy szemű, barna arcú férfiak és nők tekintgettek le uralkodói pompájukból rájuk, földön tébláboló emberekre. Két-három szerzetes lakott csak itt – egyikük, fekete ruhában és sapkában, vödröt vitt az udvaron, és közben megállt, hogy megsimogasson egy kismacskát. A szent férfiak és nők a falon szótlanul nézték. Amadea nem tudta, vajon ha élnének, megsimogatnák-e ők is ezt a kismacskát. Szőlőágat lenyűgözték a festett alakok. Évek múlva is a csodálat érzését idézték fel benne. Bolyongott a nyitott körfolyosókon, a boltívek alatt, megérintette a falakat, kihajolt a mellvédeken. Idegen volt, mégis otthon érezte magát, és Amadea tiszteletben tartotta az áhítatát. Visszaemlékezett a katedrálisára, és szeretettel megsimogatta a fiú vállát.
A közeli szállodában nem adtak nekik szállást, nagy hátizsákjukkal csavargóknak nézték őket. Azt hitték, a szabad ég alatt kell éjszakázniuk, de akadt még egy üres faház a kempingben, amibe beköltözhettek. Holtfáradtan aludtak el, másnap reggel azonban csodálatos volt egymásra ébredniük. Ez volt az első közös otthonuk, még ha csak egy éjszakára is – az első jelképe eljövendő közös életüknek. A lehetőség legalább is ott lapult a falakban, a gerendákban, a párnákban – még az asztalt takaró zsíros papírban is. A házikó egy meredek sziklafal tövében állt. Ide léptek ki reggel a vakító napfénybe.
A haza vezető út könnyű volt és eseménytelen. Végre ki merték egymás előtt mondani, hogy hisznek a közös jövőjükben.