Szőlőfürt születése mindenkinek az életét megváltoztatta, aki a házukban lakott.
Barna Királynő kezdetben alig merte megfogni, annyira törékenynek és kicsinek látta. Azután egyre közelebb engedte őt a szívéhez, és felfedezte, hogy ebben a kicsi gyermekben a lánya, vagyis ő maga folytatódik. Hasonló érzései támadtak, amikor meglátta őt, mint Amadea kiskorában. Barna Király nem az emlékeihez tért vissza, belőle egészen új érzéseket csiholt ki Szőlőfürt: a boldog, önfeledt nagypapaságot. Nem kellett már sietnie, hogy a munkahelyén vagy a kertben dolgozzon, ideje jutott rá, hogy megálljon a járóka fölött, és megnevettesse a kisfiút, hogy hintába ültesse, és egy órán át gyerekdalokat énekeljen neki. Nagypapaként bontakozott ki igazán az apai szeretete.
Nagyasszony önmaga maradt: ha Szőlőfürt a teraszon feküdt, a járókában, még egy takarót rakott rá, nehogy megfázzon, megigazgatta a sapkáját, számon kérte Amadeától, megetette-e már. Képtelen volt másként kifejezni a szeretetét, mint a külső gondoskodás gesztusaival, pedig Szőlőfürt ugyanúgy rabul ejtette a szívét, mint huszonöt évvel azelőtt Amadea.
A kisgyermek jelenléte lassan fényt derített a lappangó ellentétekre a ház lakói között. Talán a fáradtsága, ami érzékennyé tette minden ellentmondással szemben, talán a kiélezett helyzetek okozták, hogy Amadea úgy érezte: szülei és nagyanyja közelében veszélybe került a házassága. Nem tudtak a figyelő szemektől elvonulni, titkaikat csöndben tartani, szerelmüket külső leplezés nélkül megélni. Minden percük, minden tettük a többiek mérlegére került, akik merőben más elvek alapján ítélték meg a dolgok súlyát, mint ők, és mást tartottak értékesnek és értéktelennek. Amadeának a szülei és a nagyanyja jelentették a múltját, az egész gyerekkorát, de Szőlőág volt a jelene és a jövője. Tudta, hogy el kell költözniük, ha meg akarja védelmezni a jövőjét, mert a múltját is csak így őrizheti meg.
El kell hagynia gyerekkorának, ennek a valódi játéknak a színterét.
A kedvenc utcája felé ment, mint mindig, amikor a lelkére köd telepedett, és nem tudta, merre induljon. Ezt a rejtett kis utcát még Flórával együtt fedezte föl Erdőalja szélén. Kétoldalt hatalmas, százéves, fehér törzsű platánfák szegélyezték.
Régen sokat sétálgattak és beszélgettek itt, még hintáztak is a kihalt játszótéren, ahol senki se látta őket, csak a szélborzolta száraz falevelek zizzentek körülöttük. Egyedül is többször visszatért ebbe az utcába, ha magányos bolyongásra vágyott: belesett az elvarázsolt házakba, megcsodálta a homlokzatukon keresztbefutó kék szalagdíszt, az apró, szellőzőablakos tornyokat, a kerítésre kapaszkodó kék harangvirágokat. Ha ősszel járt ott, elkápráztatta és felmelegítette őt a vörösre gyúlt levelek pompája a fakerítéseken, házfalakon. Amikor Szőlőággal kimondták egymásnak a szerelmüket, azon az éjszakán errefelé sétáltak összefogózva, mert Amadea meg akarta mutatni a legszeretettebb embernek a titkát, lelke utcáját. Bőrig áztak az éjszakai esőben, de boldogok voltak. Hazafelé, amikor Amadea már egyedül volt, szökdécselt a pocsolyák között.
Akarta, hogy ez az utca mindig a vigasztalás helye maradjon számára. Az utat szegélyező hatalmas platánfák összefogódzkodtak fölötte a magasban.
Istennel szeretett volna beszélgetni. A házakat, kerteket nézte: jó lenne itt lakni. Azután a fákat. A fák hozzád beszélnek, velük üzenhetek neked, Istenem. Legyen úgy minden, ahogy akarod. Te tudod, mire van szükségünk, én még nem tudom, mit szánsz nekünk. Fogalmam sincs, hol lesz az otthonunk. Elmerengett azon, hogy a fák ég felé nyúlása miért ébresztette benne azt a gondolatot, hogy Istenhez szólnak. Minél magasabbak, öregebbek, annál közvetlenebbül.
Amikorra hazaért, lenyugodott benne a bizonytalanság. Tudta, hogy új otthonuk már várja őket valahol, csak egy kicsit keresniük kell. Rövid keresgélés után meg is találták.
Amadea ekkor már második gyermeküket várta. Szőlőfürt születése pillanatától tudták, hogy szeretnének még gyereket. Elképzelhetetlennek tartották, hogy ez a csoda velük csak egyszer történjék meg életükben. Amikor Fürtöcske ágya fölé hajoltak éjjel, és nézték arcának szépségét, ahogy csukott szemmel feküdt, már-már látomásnak tűnt a tökéletessége a meggyűrődött lepedőn. Angyal, nem is belőlünk való, csak ajándék, akit egy időre kaptunk, hogy gyönyörködjünk benne. Vágytak rá, hogy ez a csoda bizonyossággá váljon a második gyermekük érintésében. Így is történt. Amadea és Szőlőág a lányuk megszületése pillanatában váltak valódi, hétköznapi szülőkké.
Az a kilenc hónap, amit Csillag benne töltött, Amadea számára nem volt felhőtlenül boldog várakozás. Igaz, már magzat korában anyás szeretettel gondolt rá, mert Fürtöcske miatt pontosan tudta, milyen csoda formálódik benne. Mégis sokat elvett az öröméből, hogy nap mint nap meg kellett küzdenie teste gyengeségeivel és a kicsinyhitűségével. De csodálatos élményeket is átélt a nyugalom perceiben: ahogy az ágyon hevert az oldalára fordulva, úgy érezte, hatalmas erők küzdőterében fekszik a gyermekkel együtt, kozmikus országutak kereszteződésében, és mégis micsoda békesség hat át mindent, Isten békéje nyugszik benne!
Elérkezett Csillag születésének éjszakája. Csillag. Nem volt benne látszólag semmi égi: csúnyácska, mint a legtöbb újszülött, csapott homlokú, pufók arcú, vöröses bőrű kisgyerek, akit csak a táplálék és a kényelem érdekelt. Sértődötten sivalkodott, ha az anyja melle eltűnt a szája közeléből. Amadea és Szőlőág döbbent örömmel nézték izgága életben maradni akarását. A jelleme később sokkal árnyaltabb lett, de mindig a valóság érdekelte igazán, éber figyelemmel kísérte, ami körülötte zajlott, és állandóan készen állt, hogy feleljen az őt érő hatásokra.