53. „Szállok, és testem szerelem lesz és finom por”*

Az álma utáni reggelen úgy ébredt, mint máskor, Csillag tejet követelő hangjára. Elmélázva végezte a házi teendőit.

Ebéd után elmosta az edényeket, és a lyukacsos merőkanalat, amivel a túrógombócokat emelgette ki a főzővízből, és közben arra gondolt, mennyi ereje és ideje folyik le a mosogatóvízzel a kanálisba, ahelyett, hogy könyvet írna, vagy okos tanulmányokat olvasna… De tényleg olyan fontos, hogy könyvet írjon? Mi nyom a Mérleg serpenyőjében többet: egy könyv vagy egy elmosogatott merőkanál? És ki tartja kezében a Mérleget? És honnan tudhatjuk, miként ítél, ha már nem a gravitáció törvénye uralja a dolgok rendjét?
Lemosta az arcát – a törülköző nedves szaga visszarepítette apai nagyszülei nedves szagú házába. Völgyvárosban laktak, messze Erdőaljától, ezért alig néhányszor látta őket gyerekkorában. Emlékezett olajfestékes falú konyhájukra, a kézimunka-falvédőre a vízcsap fölött. Annyira más volt itt minden, mint erdőalji házukban! Amadea a kerti lugas alatt ült Nagymamával, az ócska pamlagon. Forró délután volt. Nagyapa vizet szivattyúzott a kútból, szürke trikója nedvesen tapadt a hátára, széles vállai izzadtan fénylettek. Bajusza alól hamisan mosolyogva nézett Amadeára. Ennyi maradt az unokára apai nagyapjából: az a hamis mosolyú arc, amit utoljára egy fényképen látott viszont, nem sokkal az öregember halála előtt, a dunyha széle felett. Mindössze egy fényképnyi emléke maradt másik nagyapjáról is, Barna Királynő apjáról: bajuszos bácsi kinyújtott karral, ahogy kedvenc galambja elé magot szór. Előbb halt meg, mint ahogy unokája megszületett. Amadea azokon a regéken keresztül szerette meg őt, amiket a családtagjai meséltek a jóságáról, a szelídségéről, háborús szenvedéseiről.
Mi jelent valódi súlyt a Mérleg serpenyőjében? A hamiskás mosoly, a galambot etető kéz vagy egy elmosott merőkanál? Vagy a regény, amit nem írtál meg?
Az új otthonukban, mintha ezer éve ott laknának, talpukhoz simult az udvari járda, és minden reggel köszöntek nekik a bútorok. Megszokták új életterüket, és boldogok voltak.

Amadea elérte a vágyva vágyott állapotot: a teste szerelem lett és fehér por. Világított a lelke is, mint fehér pulóveres vándor háta az éjszakában, az országút szélén. Önpusztítóan szerette a férjét és a gyermekeit. Bármi, ami gyermekek szenvedésének a lehetőségét rejtette magában, akár a legmellékesebb újsághír vagy egy földre esett madárfióka, mintha késmetszés lett volna a húsában. Vérzett és horzsolódott, mert gondolatban átélt mindent. Képes volt bárkibe percek alatt beleszeretni, akivel lelki közösségbe került, fájdalmasan boldog, szerelmes egy-húron-pendülésbe: csitri lány, kamasz fiú, középkorú férfi, öregedő asszony. Elég volt a kettejük egymásba kapcsolódó mosolya. Nem testi szerelem volt ez, hanem a lelki odaadottság igénye, amit nem tudott másként kifejezni, csak szerelemmel. Érezte, hogy minden ilyen fellobbanás éveket vesz el az életéből, felégeti erőtartalékait, elhasználja szívveréseit. Rohanni szeretett volna, amikor ült, és lélekben futott is, kilépve önmagából. Elég egy arc látványa, igen, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek.** Megértette az Isten-szerelmesek lángolását. Ő ugyanezt a fékevesztett rajongást aprózta el emberek felé. Vagy talán rajtuk keresztül Isten felé. Hová, hová, hová ilyen őrült iramban?
A mulandóság néha meglegyintette, és ilyenkor azért ijedten visszahőkölt. Egyszer elfogy minden szerelem a lelkemből. Marad-e meleg test akkor, engem takarni-óvni hatalom?

* Federico García Lorca: Eleven ég – részlet
** Pilinszky János: Elég – részlet

document.getElementById(“J#1364987064bl9558a4a5”).style.display = “none”;