Hajnalban keltek; az idő még csípősen hűvös volt, de már sütött a nap. A két vendég megköszönte a szíves fogadtatást, reménykedtek, hogy még találkoznak valamikor, majd sietős kézfogással búcsúztak, mert a busz már várt rájuk.
Regina Alexander tekintetét kereste, de a férfi fáradtan pakolászta a bőröndöket, idegesen körbenézett, nem hagynak-e itt valamit, és kézfogás közben is csak fáradt mosolyra futotta az erejéből. „Mit is várok tőle, hiszen hajnal van, alig aludt szegény” – hessentette el Regina a csalódottságát.
Még azon a napon eldöntötte, hogy utánamegy. Titokban készülődött. Sok dolog volt, amit el kellett intéznie, különösen a gyerekekkel kapcsolatban. Arra törekedett, hogy átlátható rendet hagyjon maga után, de erre nem volt túl sok ideje. Valami állandóan hajszolta legbelül, hogy siessen, ne hagyja elveszni az időt abból az új életből, ami délen vár rá. Itthon minden elnyűttnek, szürkének tűnt, mintha csak ott lenne valódi napsütés, abban a fényképekről ismert, gyönyörű országban, ahol egy csodálatos férfi vár rá. Biztos volt benne, hogy Alexander várja őt. Írt azért neki egy levelet, megadta az időpontot, amikor a repülője leszáll majd abban a nagyvárosban, ahol lakik. Nem bízott magában, hogy egyedül odatalál a házához, csak ezért értesítette. Kicsit bántotta, hogy az érkezése nem lesz meglepetés: becsöngetni az ajtaján, vagy bekopogtatni az irodájába, nyakába borulni, az lenne csodálatos! Nem baj, így is boldog lesz! Nem írta le a levélben, mennyire szerelmes, mert ez olyan nyilvánvaló és kölcsönös, hogy a szavak csak elszürkítenék, de a megszólítást így írta: Alexander, szerelmem.
Erdőalján senkinek se mondta el, mire készül, mert nem volt lelkiereje végighallgatni a sopánkodást, a kétségbeesett lebeszélést, a szemrehányást. Egy délelőttön, amikor a férje nem volt otthon, kitette a búcsúlevelét a konyhaasztalra, a gyerekeket pedig átvitte az anyjához. Vásárlás után majd értük jövök – mondta, és taxival kivitette magát a reptérre. Másnap reggel érkezett meg a déli országba, ahová a szíve vágyott.
A hangár mellett Alexander és Filemon várt rá. Regina meglepődött, hogy Filemon is kijött elé – emiatt, vagy talán az idegen környezet okozta elfogódottság miatt, nem mert azonnal Alexander nyakába borulni. Úgy üdvözölték egymást, mint barátok. Alexander szép volt, mint mindig: magas, vállas, csillogó bőrű. Világos színű rövid ujjú pólót és bő szárú rövidnadrágot viselt. A mozgása könnyedséget, otthonosságot sugallt. A tekintete barátságos volt, de egy kis zavartság is bujkált benne.
A két férfi kocsiba pakolta Regina csomagjait. Először Filemon házához mentek. A felesége kedvesen fogadta, üdítőitallal és sós keksszel kínálta. Végigvezették a lakáson, a nyolc szobán, a táncterem nagyságú nappalin, ami egybenyílt a konyhával. Mindenütt a tágas, nagy tér szabadságérzése, a falat és padlót borító márvány világos ragyogása. Reginának tompán, alattomosan fájni kezdett a feje. Csak most fogta fel, hogy amióta a repülőből kiszállt, mindenütt zene szól: az utcákon, az autóban, a lakásban. A zene körbefogta, és megnehezítette, hogy megértse a déli beszédet és mindazt, ami vele történik.
– Itt a városban mindig szól a zene? – kérdezte Filemont.
– Nem, csak hajnali négytől éjfélig – válaszolta mosolyogva a férfi. – Nehéz lehet megszokni az erdőalji csend után.
– Igen, furcsa.
Továbbmentek Alexander házához. Reginát idegesíteni kezdte, hogy Filemon ide is velük tartott. Túlzásba viszi a vendégszeretetet – gondolta bosszúsan.
A fehér falú, sokablakos ház szélesen terpeszkedett egy liget közepén. Fehér kavicsokkal felszórt út, frissen nyírt pázsit, nehéz illatú virágok. Alexander büszkén mutatott a házra és a parkra: Ez az otthonom! Amíg elővette a kulcsát, Regina szeme megakadt a bejárati ajtó névtábláján: Alexander és Lili Karr. Azt hitte, rosszul lát. Elfordult, azután újra a névtáblára nézett. Nem, nem tévedett. Talán a testvére.
Beléptek az átriumos előcsarnokba. Mindenütt zöld futónövények a fényes oszlopokon. Középen apró medence szökőkúttal, de a víz csobogását nem lehetett hallani, mert idebenn is ugyanaz a zene szólt, mint az utcákon. Alexander is udvariasan hívta, hogy nézze meg a házat. Tágas szobák, aranyszínű drapériákkal keretezett óriási ablakok, világos csempék, puha szőnyegek. Minden helyiségben érződött egy asszony jelenléte, egy asszonyé, aki nem Alexander testvére. Nem volt itthon, de Regina már maga előtt látta: magas, erős csontozatú, nem túl vékony, de csinos. A haját hol kontyba tűzve, hol leengedve hordja, attól függően, hogy énjének erőteljes vagy szelíd vonásait akarja megmutatni. Rajong a gyöngyökért, a kék ruhákért. Nincs gyermeke, de ha a hiányát néha érzi, a munkájával tölti ki az űrt. Okos asszony. Valószínűleg jóval többet tud a világról és benne a férjéről, mint ami látható és szavakkal kifejezhető.
Alexander poharakat szedett elő a bárpult alól.
– Kérsz egy üdítőt?
– Nem vagyok szomjas, köszönöm. Az az igazság, hogy rettentően kimerített a hosszú repülőút, jó lenne pihenni. Szeretnék elmenni a szállodába, ahol szobát foglaltam.
– Azt hittem, nálunk laksz majd – csodálkozott Alexander. – Van elég helyünk, választhatsz a szobák közül.
– Nem, köszönöm, a szállodában már várnak – állt fel Regina a süppedős bőrfotelból, és érezte, hogy a ruhája alatt csurog róla a veríték. Istenem, csak nehogy látszódjon, fohászkodott magában. Szinte menekült kifelé a házból.
– Jó, ha majd kipihented magad, hívjál fel, megbeszélünk egy találkozót! – kiáltott utána Alexander.
– Elviszlek kocsival – ajánlkozott Filemon. – Melyik szálloda?
– A Grand Hotel – mondta találomra Regina, mert tudta, hogy ilyen nevű szálloda minden nagyobb városban van.
Széles főútra hajtottak rá, ez vitt a belváros felé. Regina az út szélét bámulta. Észrevett egy gyorsbüfét az út mellett.
– Álljunk itt meg! Telefonálnom kell.
– Haza telefonálsz? Egyszerűbb lett volna tőlünk vagy Alexandertől.
– A férjem csak most van telefonközelben. Biztosan izgul, hogy megérkeztem-e.
A telefonfülkében kikereste a Grand Hotel számát, és szobát foglalt a nevére. Azután visszaszállt a kocsiba, és mentek tovább.
Filemon segített bevinni a táskáit a szálloda előcsarnokába.
– Itt a hívószámom, ez pedig Alexanderé. Este megmutathatnánk neked a városunkat, gyönyörű kivilágítva. Mit tervezel, meddig maradsz?
– Talán három-négy napig. Többet nem tudnék a gyerekek miatt…
– Persze, megértem. Egyszer én is elküldtem a feleségemet pár napra a hegyekbe, hogy kipihenje magát. Rossz volt a távolléte, mégis megérte, jót tett a házasságunknak. Pihend ki magad, holnap majd együtt ebédelünk. Lili nagyszerű háziasszony, remekül főzi az itteni ételeket.
– Alexander felesége?
– Igen. Biztosan tetszeni fog neked, ha megismered.
– Úgy érzem, már ismerem is.
– Tessék?
– Köszönöm a segítségeteket. Olyan kedvesen fogadtatok! – suttogta Regina, mert már a torkát fojtogatta egy érzés, amin félórája próbált úrrá lenni.
– Ez természetes. Nagyon jól éreztük magunkat nálatok Erdőalján, szeretnénk viszonozni.
Filemon végre becsukta maga mögött az ajtót, Regina leroskadhatott az ágyra. Uramisten, mekkora balek vagyok! Hogy lehettem ennyire bolond, ennyire vak?
Kinyitotta a kézitáskáját, tapogatódzva keresgélt a gyógyszerek között. De mit lehet bevenni a szégyen ellen? Mi hozza helyre a lehető legnagyobb tévedést? Tehetetlenül kuporgott a kétszemélyes ágy sarkán. Csak egy gondolat zakatolt az agyában: menekülni, menekülni innen!