Talita

A bárányok miért hallgatnak? – Az abúzusok áldozatairól

Vajon miért olyan nehéz megszólalni, ha az emberiség egyik legősibb témája, az áldozattá válás kerül szóba? Milyen tabu aktivizálódik bennünk valahol egészen mélyen?

Az iszonyattól az áldozathibáztatásig

Áldozattá válni – a szó alapvető jelentésének értelmében – az elemi, túlélést segítő ösztöneink, alkalmazkodó készségünk bukását jelenti. Az áldozat préda, akit leölnek. A bennünk keletkező iszonyat a saját megsemmisülésünk lehetőségével szembeni ellenkezés. Amikor a környezetünkben valaki erőszakos cselekmény áldozatává válik, hasonló érzések keletkezhetnek bennünk. Ilyenkor a feszültséget úgy csökkenthetjük, ha eltávolítjuk magunktól az áldozatot és magát az erőszakos eseményt is. Ezért nem vette figyelembe a pap és a levita az út szélén heverő szerencsétlent, ezért sétált el mellette mindkettő az evangéliumi történetben.

Ha ilyesmit látunk, tapasztalunk, a következő lépésben szeretnénk saját magunkat megnyugtatni, hogy velünk ez nem történhet meg. Ha vigyázunk, odafigyelünk, előrelátóak, óvatosak vagyunk. Nyilván az áldozat nem volt elég körültekintő – gondoljuk –, kihívta maga ellen a sorsot, így valójában része van a saját nyomorában, sőt ő maga tehet róla. Így a felelősség az elszenvedőé lesz, levéve azt a be nem avatkozó tanúk válláról. Ez az áldozathibáztatás.

De miért hallgatnak az áldozatok?

Miért rejtőznek el? Miért nem követelik az őket megillető igazságszolgáltatást? Egy gyermekkori szexuális abúzust elszenvedő blogger így ír erről:

„Éppen ez a legnehezebb az abúzusban: a hallgatás csapdája. Az ember elmulasztja az első pillanatot, amikor még lehetne szólni, lehetne panaszkodni, és utána már minden késő, cinkossá válik. Az abúzus által egy életre összeköti magát a lelkiismeret-furdalással, a szennyel, a selejtesség érzésével, és olyan szoros szálak fűzik az elkövetőhöz, hogy ebből sosem szabadul. Már nem is gondol rá, honnan jön az érzés, de bűnös lesz örökre, és nincs feloldozás.” (Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés, beszeljrola.hu)

A fizikai bántalmazás és a szexuális abúzus áldozatai hasonló élményeket hordoznak. Ám a szexuális bántalmazást elszenvedők különösen kínosan érezhetik magukat, hiszen egy olyan cselekedetre kényszerítik őket, melyre ugyan nem vágynak, ám szokványosan örömérzéssel jár. A szexuális együttlét normálisan két ember intim viszonya, melyben a kölcsönös örömszerzés a cél. Ha az áldozat nem képes azonnal védekezni, nem tud ellenkezni, utólag úgy élheti meg, hogy beleegyezett az aktusba, vagyis az egészért magát kezdi okolni. Vajon van lehetősége egy gyengébb nőnek vagy gyereknek, saját testi épsége kockáztatása nélkül, ellenkezni egy ilyen helyzetben?

A fizikai és szexuális bántalmazások jelentős része rejtve marad a hatóságok előtt, mivel családon belül zajlik, illetve az elkövető ismerős, akiben az áldozat megbízik. Gyakran olyan illúzióba ringatjuk magunkat, hogy ilyesmi tőlünk csak nagyon messzire eshet meg. Maga Freud sem hitte el saját, jómódú bécsi kliensei történeteit. Egyik híres paciensét, Dorát gazdag polgár apja puszta kénye kedve szerint használta szexuálisan, majd gondolt egyet, és férfi barátainak is felajánlotta szabad prédául. A pszichoanalízis atyja nem hitt a fülének, és inkább megalkotta az elfojtáson alapuló elméletét, mely szerint a kislányok szexuális fantáziáinak központi szereplője saját apjuk. Későbbi életkorokban ezek a fantáziák elfojtódnak, és a tudattalanba száműzetnek (Herman, 2003.). Vajon mi egyébre vágyhatna inkább egy ártatlan lányka, mint hogy felnőtt férfiak játékszere legyen? – tehetjük fel ma már ironikusan a kérdést.

Gyermek áldozatok esetében tovább bonyolódik a lélektani helyzet:

„Mivel a felnőttnek hatalma van a gyermek felett, beleegyezésről akkor sem lehet beszélni, ha a gyermek nem fizikai kényszer alatt cselekszik. Az áldozat naivitásával és kiszolgáltatottságával él vissza egy nála idősebb (nem mindig nagykorú), nagyobb tudással rendelkező elkövető. Innen ered a gyermekkori szexuális abúzus komplexitása: a gyermek úgy érzi, hogy beleegyezett a történtekbe, ezért cinkosnak érzi magát, és bűntudat gyötri. A bűntudat akkor is megmarad, amikor az áldozat már – legalábbis időben – eltávolodott a történtektől” (beszeljrola.hu).

Az igazán profi pedofilok nem brutálisak. Elhitetik az áldozattal, hogy ők maguk is akarják, sőt újra és újra akarják az aktust. Lehetnek kedvesek, adakozók, az áldozat egyéb szükségleteire érzékenyek. És a kelepce ajtaja talán örökre bezárul.

Ha lehet, még nehezebb a helyzetük a férfiak által szexuálisan kihasznált fiúknak. Ők saját nemi identitásukban is elbizonytalanodhatnak, hiszen azonos nemű partnerrel kerülnek intim viszonyba. A szégyen ilyenkor nemcsak az elbukottságból, a tisztaság elvesztéséből, a cinkosság érzéséből, és az emberi méltóság sárba tiprása fölötti gyászból ered, hanem a hatalomnak való alávetettségből, a gyengeség érzéséből, a férfi öntudat elvesztéséből is származik.

Milyen következményei lehetnek az erőszaknak?

Miért olyan nehéz észrevenni a traumatizált állapotot, és hitelt adni a jelzéseknek? Az áldozatok énvédő mechanizmusai hasonlóak, mint a szemtanúké. Igyekeznek kimenekíteni és épen megőrizni személyiségük darabjait, ezért a traumát, és a hozzá kapcsolódó helyzetet egészében vagy részben leválaszthatják a tudatos működéseikről. Ami kívülről látszik, az eltérő képet mutat különböző életkorokban. Csecsemőknél és kisdedeknél alvászavar, éjszakai felriadások és szeparációs szorongás jellemző. A bántalmazott ovis visszahúzódóvá, látszólag közömbössé válhat, korábban megszerzett készségeit elveszítheti. Iskoláskorú traumatizáltak nem barátkoznak, teljesítményük és koncentrációképességük romlik, ugyanakkor a fokozott izgalmi állapot (agresszivitás és nyughatatlanság) következtében a gyerekek szélsőséges viselkedést produkálhatnak, így könnyen viselkedészavarosnak címkézheti őket a környezetük. Serdülőkorban az elkülönülés, az életkornak megfelelő érdeklődés és aktivitás hiánya, érzelmek kifejezésének szegényessége, önsértés, a jövővel kapcsolatos érdektelenség és negativizmus jellemző. Mivel az elszenvedők nem beszélnek, és a látható tünetek az elkerülő viselkedéstől a depresszióhoz hasonlító állapotokon keresztül az ingerlékenységen át az agresszióig terjedhetnek, így a környezet számára legtöbbször rejtve marad a gyermek helyzete (Fedor, 2015).

Mit lehet tenni?

Mit tehet az áldozat önmagáért és sorstársaiért? Félelmét, szégyenét és bűntudatát legyőzve, amint kimenekült a traumatizáló helyzetből segítséget kérhet. Minél tovább odázza a titok felfedését, annál kisebb az esélye a gyógyulásra. Ehhez sokszor nem elég bátornak lenni. Hőssé kell válni.

Mi lehet az egyetlen keresztény válasz, az egyetlen emberi válasz az áldozatok irányába? A válasz az irgalmas szamaritánus tette: felemelni az elesettet, megmosni és bekötözni a sebeket, gondoskodni, támogatni, biztonságos környezetet teremteni.

Mi lehet az egyetlen keresztény válasz egy bűnét belátó elkövető részéről? A válasz a bűnös asszony cselekedete: mélységes fájdalom átélése az elkövetett bűn miatt, megbánás, bűnbevallás, bocsánatkérés az áldozatoktól és Istentől, vezeklés.

Mi lehet az önreflektív válasz azok részéről, akik nem vették észre az áldozatok helyzetét, félrenéztek, illúzióba ringatták magukat, nem tettek vagy nem tehettek semmit? A gyász a tisztaság, az emberi méltóság, és a szeretetben való hit elvesztése miatt nem csak az áldozatoké. A gyász közös: áldozaté, elkövetőé, és az érzéketlen vagy csupán tehetetlen környezeté. Mindenkié, aki fel szeretne állni, és újjászületni.

Felhasznált irodalom:
Balász Judit, Miklósi Mónika szerk.: A gyermek- és ifjúkor pszichés zavarainak tankönyve (2015) Semmelweis Kiadó;
Judith Herman: Trauma és gyógyulás (2003) Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – Nane Egyesület;
beszeljrola.hu

Szűcs Emese

Kép

Kapcsolódó cikkeinkből:

Egy férfi a nőkért Kongóban, az erőszak országában

Mit lehet tenni a Leánynevelő Intézet lakóiért?

Meg tudjuk védeni gyermekeinket?

Magdolna-mosodák – Kereszténység, szex, bűn

Arctalan egyetemek – arcátlan “szervezők”