“A csendben hallhatjuk meg az Ő halk szavát” – Lehet közös útja a szemlélődő imádságnak és a református hitnek?
A Tiszántúli Református Egyházkerület Pasztorációs Intézete szervezésében már egy ideje tartanak zarándoklatokat, lelkigyakorlatokat. Debrecenben pedig szimpóziumot rendeztek nemrégiben, amely a szemlélődő imádság és a református hit lehetséges közös útját kereste. Bodó Sára a debreceni teológia tanára beszélt erről Fekete Ágnesnek.
Bodó Sára: A protestánsok között, a református társadalomban, sokakban ellenérzést válthat ki, amikor a szemlélődő lelkigyakorlat, a csend, a meditáció szóba kerül, mert ezeket a kifejezéseket más közösségekhez kapcsolják. Ezt úgy gondolom, szabad megérteni és elfogadni. Nem kell mindig mindenről ugyanúgy gondolkodnunk, de azért van ebben az egészben valami, amit érdemes megfontolnunk. Nem kell semmit kritikátlanul és gondolat nélkül átvenni, de ami jó, arra még az apostol is azt írja, hogy azt próbáljuk meg és használjuk.
Fekete Ágnes: Mitől ijed meg, aki megijed?
Bodó Sára: Értem én, ha valaki hitvallásos alapon ijed meg, hisz az ige hirdetését tartja mindenek alapjának. Teológiai igazság az, hogy az Ige hallásból van, úgy tudjuk felfogni, vagy valamit megérezni az Isten munkájából, ha meghalljuk az Igéjét. Az Ige pedig szavakat jelent. Szavakat használunk az elmondhatatlan leírására. A csendektől félünk, mert ma a csend sok ember számára félelmetes, idegen, szokatlan. Főleg ebben a kultúrában, amit nyugati kultúrának nevezünk. Egyszerűen ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindig van egy alapzaj, és ez már rég nem a természet. Nem a teremtés gyönyörű, finom hangjai, hanem egy technikai kor által kiváltott mesterséges alapzaj, amelyben ha magunkra maradunk, akkor félelmetessé válik minden. Sejtésem szerint a magányt, a magunkra hagyatottságot, az elhagyatottságot, és valami nagyon mély belső szomorúságot élünk meg. Ezért lehet olyan félelmetes a csend. Annyi minden kavarog itt. Gondoljunk a Hamlet utolsó szavaira, “a többi néma csend.” Ha a csend a némasággal válik azonossá, amikor a csend büntetés, akkor az bizonyára félelmetes tapasztalat. Innen kellene eljutni oda, hogy a csend lehet tartalmas, lehet a jelenlét, a létezés élményével azonos, szinte az, hogy megtapasztalom saját magamat. Hiszen már elidegenedtünk önmagunktól is. Azonban a csendben magunkra találhatunk. Isten a csendben találhat ránk. Mi a csendben hallhatjuk meg az Ő halk szavát, és a csendben találhatunk egymásra is. Volt egy kísérlet, amely az egymás iránti szerelem fellobbanását tudta elérni azáltal, hogy nem engedte beszélni a kísérleti alanyokat. Csak leültek egymással szemben és csak nézték, szemlélték egymást. Érzések lobbannak föl a csendben. Minden érzéssel tudunk szembesülni, mert azt mondhatom, hogy ez az én érzésem. Nagyon szép dolgokat tanultam itt, most például a harag megéléséről. Azt hiszem ez fontos mindannyiunknak. De ehhez csend kell. Meg kell tanulni a csendben létnek, a csend megkeresésének a módjait. Úgy gondolom, hogy ebben a mai korban a csendnek egyre nagyobb jelentősége lesz. Egyáltalán nem azért, mert az azonos a némasággal, hanem mert a csendben megtörténhet, hogy Isten megérint bennünket, ha felkészülünk erre az érintésre. A zajban nagyon nehéz meghallani Isten hangját. Erről szól az Illés történet is. Amikor csend van, a csendben megpróbáljuk a gondolatainkat is valahogy rendszerbe terelni, hogy ne az uraljon bennünket, akkor egyszerűen csak jelen vagyunk, ma divatos szóval: jelen-tudatosan vagyunk, akkor megszólíthatókká és megérinthetőkké válunk.
Részlet a konferencia egy előadásból: „Azért is fontos a természetben való időzés, mert a természet tanít meg minket arra, hogy a lelkünk egészségessé váljon. Mert a természet nem gondolkozik magáról, nincsenek tervei magával. Keressük meg, mi az, ami a leginkább megfoszt bennünket attól, hogy felfedezzük Isten jelenlétét, és belemerüljünk abba. Kevesen jutnak el idáig, hogy észrevegyék, ha csak hallgatok, akkor lecsendesedem, föllélegzem.” (Tariska Eszter)
Bodó Sára: A világ zaja megemelkedett frekvencián történik, egyre magasabb hangon észleljük a környezetünk zaját. Megfigyelések azt mutatják, hogy a madarak elkezdtek magasabb hangon énekelni, mintha elfelejtették volna a mély hangjaikat. Megpróbálták túlénekelni a világ zaját, de ez nem sikerülhet. Ha tudatosabban próbálunk meg csendben lenni, akkor megszólalhatnak a mélyebb hangok is, amelyek, azt hiszem, nagyon fontosak.
Fekete Ágnes: Lehet, hogy mi reformátusok kicsit túlbeszéltük magunkat?
Bodó Sára: Egész biztos, hogy túlbeszéltük magunkat. Beszélni hamar megtanul az ember, és azt magabiztosan tudja tenni. Hogy hallgatni megtanuljunk, az sokkal hosszabb időbe kerül. A csend alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megtanuljunk hallgatni.
Fekete Ágnes: Az is szép volt, hogy az ember első napja a szombat volt, amely a csend napja.
Bodó Sára: Ez így van! Újra és újra elámulok ezen a tényen, hogy az ember létének indulása a csenddel kezdődik. Azzal kezdődik, hogy jelen van, hogy a létezését próbálja egyszerűen csak átélni, megélni azt, hogy létezik. Nem kell mindjárt uralkodni, nem kell mindjárt nevet adni mindennek, csak úgy rá lehet csodálkozni a teremtésre. Ez valami elképesztő! A szabbat, nem egyszerűen a semmittevés napja, nem a munka nélküliség vagy a megérdemelt pihenés napja, hanem az Isten teremtettségében, a létezésben való gyönyörködés, a rácsodálkozás napja. Nagyon szép gondolatok voltak ezek.
Elhangzott a Tebenned bíztunk eleitől fogva adásában 2017. október 11-én.
Kapcsolódó írásainkból:
Istennek ilyen útjai is vannak – beszélgetés Tariska Eszterrel
Dr. Koronkai Bertalan Test – lélek – szellem című könyvéről
Tweet