A foci, a versengés és a birodalmi eszme
Nürnbergben töltöttem nemrég rövid időt. A hosszú autóúton oda és vissza gyakran került szóba az Európa-bajnokság. Akkor még a magyarok is versenyben voltak, a német válogatott pedig a saját országát tartotta lázban. Nürnberg belvárosában lépten-nyomon német zászlókat láttunk a házakon, erkélyeken és autókon. A kisebb éttermekben legalább akkora figyelmet szenteltek a vendégek a képernyőn futó emberalakoknak, mint az étlapnak, sült húsoknak és fagyikelyheknek.
Mindenütt ment az esélylatolgatás, és gyakran szóba került a magyar válogatott meglepően jó felkészültsége. A német származású magyar csapatkapitány megrendelésére készült, szuggesztív erejű videót állítólag közvetlenül a pályára vonulás előtt nézték végig a csapattagok.
„Nem véletlen, hogy éppen a német iskolázottságú Dárdai Pállal és Bernd Storckkal indult meg ez a felívelés. A németek történelmi nagymesterei annak, hogyan kell vereség után felállni és újrakezdeni” – adódott önkéntelenül is a gondolat, amelyet a hely szelleme sugallt. Nürnberg nemcsak gyönyörű középkori templomairól híres (amelyeket a II. világháborúban szinte földig bombáztak, majd a háború után hatalmas munkával eredeti formájukban újjáépítettek), hanem arról is, hogy a német birodalmi eszme egyik központja volt. Ennek szimbóluma az a félbehagyott állapotban is monumentális épületegyüttes, amelyet a Reich egykori teljhatalmú ura a birodalmi gyűlések színteréül szánt. Ezt a „várost a városban” évente sok ezren keresik fel, szívükben az érzelmek széles skálájával az iszonyodástól a csodálatig. A birodalmi múlt romjai persze sok gondolatot és kérdést ébresztettek bennem.
Hol a határ az egészséges versenyszellem és a másokat leigázó ambíciók között?
Az önzés talán a kulcs. A dobogó felső fokára kerülés vágya is lehet önző – de önmagában még nem tesz tönkre másokat. Egy embercsoport – legyen az focicsapat vagy egy nemzet – egészséges önértékelése, hátrányai leküzdésére tett erőfeszítései, jólétre törekvése könnyen átcsaphat a felsőbbrendűség tudatába, a másik legyőzésének, sőt, megsemmisítésének vágyába. Ezért téves a humanizmusban hívőknek az a reménysége, hogy saját belátásunkból lehetséges önmérsékletet és igazságosságot tanúsítani a követeléseink ütköztetésekor. A belső indíttatás, de még a külső, józan mérlegelés sem elégséges ehhez, vagy legfeljebb csak szűk emberi csoportok tudják megvalósítani. Ha nincsen külső igazodási pont, külső mérce (amelyre véleményem szerint csak Isten, sőt, Jézus alkalmas), hiú ábránd egy mások igényeit tiszteletben tartó, saját érdekeiről lemondani tudó társadalom humanista víziója. Ezen a téren átütő sikereket csak a valódi keresztény mentalitás terjedése érhetne el. Persze nem az a kereszténynek nevezett viselkedés, amely csak addig tart, amíg a külsőségek és formaságok jól mutatnak. Nem is az a kereszténység, amit sokan valamiféle majomszeretettel kevernek össze: „Szeressük egymást, gyerekek, és akkor minden jó lesz!” Biztosan nem az ítélkező, csak önmagát tömjénező kereszténység kell. Arra a jézusi kereszténységre lenne szükség az önzés és a belőle fakadó katasztrófák elkerüléséhez, amely állandó egyensúlyozás a szeretet és az igazságosság között. A szeretet mindenkit nyitott lélekkel közelít, az igazságosság a jót támogatja, de a rosszat elveti. E kettőt együtt megélni valódi művészet!
Nürnbergben láttuk, hogy a nyomasztó méretű, megalomániás épületrészeket már nem hagyják az enyészetnek, nem tesznek úgy, mintha nem is léteznének, hanem megpróbálják jól hasznosítani. Raktárak, szabadtéri színház, zenekari próbatermek, turisztikai központ, múzeum – megannyi félig megvalósított terv. Ha a birodalmi eszme romjait jól akarjuk hasznosítani, vagy akár ha egy sportágban vert helyzetből ki akarunk kerülni, előbb idebent – a lelkünkben és a fejünkben – kellene rendet rakni, hogy tudjuk, mit akarunk, és hogyan juthatunk el oda. Úgy tűnik, kicsiben, egy futballválogatott szintjén ez egy német csapatkapitánynak most sikerült. A csapata elhitte neki, hogy lehet egy nagy lépést tenni a jó irányba, vagyis hogy „Semmi sem lehetetlen…”
1. kép forrása
2. kép a szerző fotója
Hasonló cikkeink:
Gyurta és egy újságíró – mégis az olimpiáról írok!
Tweet