A hír akkor jó, ha rossz?
A hagyományelvű hírszerkesztők szerint igen, a hírfogyasztók viszont egyre kevésbé értenek ezzel egyet. A Pulitzer nevével fémjelzett hagyományos hírszerkesztési felfogás szerint botrányokkal, erotikával, bűnügyekkel, szafttal lehet felturbózni a példányszámot és a reklámbevételt, napról napra, hétről hétre.
A szenzációhajhászok továbbra is vért, botrányt és szexet várnak, a humanisták üldöztetésről és nyomorról szóló emberi jogi hírekre szomjaznak, a keresztények és a döntő többséget kitevő átlagfogyasztók ellenben családbarát örömhíreket szeretnének, a léleknek szóló erőlevesre éheznek. Különböző csatornák különböző időpontokban minden igénynek eleget tehetnek, de nem tudnak egyszerre mindenkinek megfelelni.
Az előbbiekből következik, hogy nincs egységes hírszerkesztési rendszer, csak különböző hírszerkesztési iskolák léteznek. Az egyes célcsoportok mind-mind a saját híreiket várják, és megsértődnek, ha nem kapják meg őket. A hírszolgáltatás, vagyis az újságírás eredetileg a tájékoztatás és a kereskedelmi hasznosság szempontjai szerint szerveződött. Az újságot azért vették az olvasók, hogy tájékozottnak, nagyviláginak érezhessék magukat. A híranyagot is ennek megfelelően állították össze, hozzá keverve némi függőséget okozó adalékot.
Hagyományos felfogás szerint egyrészt a hírek információértéke, másrészt a relevanciája (fontossága, témába vágó jellege) számít: az nem hír, hogy Kovács úr reggel beért a munkahelyére, mert erre számítani lehetett. Ha ellenben a fejére esett egy tégla, az már hír. Az nem hír, hogy Afrikában nem raboltak el 500 millió embert. Az a hír, ha egyet elraboltak. Az nem hír, hogy tegnap természetes halállal meghalt 300 ezer ember. Az a hír, ha egyet megöltek. (Még akkor is, ha több ezret ölnek meg naponta világszerte, és ezt nyomon követni reménytelen.) A hír relevanciáját csökkenti a távolság: egy budapesti gyilkosság sokkal fontosabb, mint egy venezuelai, amely mégis sokkal inkább híranyagba kívánkozó, mint egy óceániai bűntény. Az nem hír, hogy Jancsi és Juliska összeházasodott. Az viszont hír, hogy Habsburg János feleségül vette Andrássy Júliát. Ez a Pulitzer nevével fémjelzett hagyományos hírszerkesztési felfogás… publikus része.
A nívódíj névadója ugyanis nem csak száraz hírszakmai kérdésekkel foglalkozott. Ő jött rá, hogy botrányokkal, erotikával, bűnügyekkel, szafttal lehet felturbózni a példányszámot és a reklámbevételt, napról napra, hétről hétre. Aki ma nem érti, milyen hírszerkesztési elv alapján kerül minden nap új Cicis Mici a Blikk címlapjára, és miért látják el az aktfotót a leghihetetlenebb pajzán kísérőszövegekkel, valószínűleg azt sem sejti, hogy Pulitzer ezzel a stílussal szerzett nevet, vagyont, dicsőséget magának. Az ide vágó angol okosság amilyen rövid, olyan körülményesen fordítható. Sex sells. (A szex elad, a szexet veszik, szexszel bármit el lehet adni.) Ez épp oly biztos, mint hogy a citrom látványa nyálképződést vált ki. Az már kevésbé biztos, hogy magukra valamit adó homo sapiens sapiensek szeretnék-e ezen a pavlovi ösztönszinten tölteni a mindennapjaikat. Sokan talán nem, ha van vonzóbb alternatíva.
Időközben nagyot változott a világ, így a hagyományos újságfelfogás erősen vitathatóvá vált. Ma már nem automatikusan a rossz hírnek van hírértéke. A hírfogyasztó az előző havi átlagból ki tudja számítani, hogy a mai napra várhatóan hány földrengés, szökőár, gyilkosság, robbantás, stb. jut. Ha megkapja az erre vonatkozó megerősítést, annak nincs hírértéke — hiszen teljesen megszokott dolog történt. Szilikon Micit is látni úton-útfélen, és a római lakomákat utánzó koraérett életmód terjedésével ma egy tizenéves önmegtartóztatása nyer hírértéket.
Pulitzer fénykorában (1900 táján) megszokott attitűd volt a világ tágasságára rácsodálkozni, így a távoli tájak katasztrófáinak nagy volt a hírértéke. Ma bárki eljut fapados gépen a távoli országokba, cserébe virtualizálódott a közvetlen környezetével való kapcsolata. Semmi ráhatásunk nincs arra, ami a világ túlsó oldalán történik, ott legfeljebb katasztrófaturisták lehetünk. Közben annál inkább elszakadunk saját környezetünk történéseitől, minél öntudatosabban lebegünk a cybersemmiben. Ki sok hírt markol, keveset fog meg a saját és szerettei életéből. Az átlagos hírfogyasztó lelkében felesleges frusztrációt okoz, hogy olyan negatívumokat lát, amikkel semmit sem tud kezdeni, ha feléjük nyújtja a kezét.
Mivel ma a jó hír a szokatlan, és az eseményekre való ráhatástól válik értelmezhetővé a világ, célszerű lenne, ha a hírfolyam fősodrában hazai jó hírek, másodsorban hazai rossz hírek, aztán a nagyvilág jó hírei, és végül a nagyvilág rossz hírei szerepelnének. Aki háborog, hogy hol a vér, hol a katasztrófa, minimális erőfeszítéssel megtalálja a napi betevőt. Az aktív modern felhasználó beállíthatja az internetes hírcsatornáján, melyik kontinens mekkora hírértékű információi érdeklik, és a hírportál szállít. A tévé előtt punnyadó passzív néző pedig kevésbé lesz frusztrált, valamint jobb polgára lesz a saját közösségének, ha nem tunkol a hírszaftban, hanem jó és/vagy releváns híreket kap.
Vértes László
http://verteslaszlo.blogspot.com/
A Talita ajánlata:
Tweet