A jólét elviselhetetlen könnyűsége
Keresztények között itthon és másutt is gyakran felmerülő, vészjósló téma, hogy a hívek száma Európában egyre csökken. Nem csupán a katolikusok fogyatkoznak, hanem a protestáns egyházak tagjai is. Mi lehet ennek az oka?
„Átkos hatások” keleten
Mi itt keleten még sokáig szidhatjuk az átkos szocialista időszakot, okkal, hiszen az egyházi struktúra szétverése, a szerzetesrendek feloszlatása, az iskolák bezárása, a békepapság hazug, lélekromboló rendszere, a hitgyakorlás megnehezítése még sokáig éreztetni fogja a hatását. A zsigeri egyházellenesség a mai negyvenesektől felfelé, még ennek (is) a terméke.
De ezt az attitűdöt megtaláljuk a fiatalabb korosztályokban is. Gondolhatjuk és mondhatjuk, hogy a családi háttér miatt: ezt hallja otthon a gyerek, ezt mondja vissza, ezt éli. De nincs itt szó valami másról is?
Európa „boldogabbik” felén
A hívek száma nyugaton, ha lehet, még gyorsabban fogy, a paphiány ott még nagyobb, dacára a teljesen más történelmi háttérnek. Európa „boldogabbik” felén 1945 után is biztosított volt a vallásszabadság, senki senkit nem akadályozott a hite gyakorlásában. Elvileg, különösen a II. vatikáni zsinat nyomán egy komoly lelki fellendülésnek, egyházi megújulásnak kellett volna következnie. De ez – a karizmatikus és néhány más lelkiségi közösségi mozgalom megjelenésének kivételével – nem történt meg.
Ha nagyon nagy vonalakban rátekintünk a ’45 utáni Nyugat-Európa történelmére, két dolog emelkedik ki, amelyet meghatározónak tarthatunk. Az egyik a gazdaság és társadalom szintjén megjelenő szociális piacgazdaság, a másik pedig, hogy az ennek nyomán kialakuló általános jólét lehetővé tette a média új formáinak minden eddiginél szélesebb körben való elterjedését. A rádió mellett megjelenő televízió tömegek ízlését, gondolkodását képes befolyásolni – jó és rossz irányban egyaránt.
Emellett nyugaton a szekularizáció hangos, és a baloldali liberális értelmiség által még inkább felhangosított igénye azt is eredményezte, hogy a jólét áldásait élvező szabad nyugati polgár a televízióján, rádióján egyre kevesebb egyházi tartalommal találkozott. Kapott ellenben e helyett folyamatos biztatást arra, hogy fogyasszon, hogy érezze magát szabad nyugati embernek, aki értékes. Szinte minden jár neki, mert megérdemli. Ha egyházról hall vagy lát valamit a médiában, az alapvetően kritika, az intézmények és egyének szintjén megjelenő anomália, rossz. Ezzel nem nagyon lehet azonosulni.
Menő, nem menő
1990 után itthon, és általában Kelet-Európa más országaiban is, volt egy jelentős felvirágzása a hitnek, vallásosságnak. Nem lehet eltagadni, hogy sokan megfontolt érdekek miatt jelentek meg a templomokban, úgy sejtették, hogy ez majd jobban megéri nekik, mint ha kívül maradnának. Ezek az emberek ma is ott ülnek az egyháztestületekben, meghatározók lehetnek egyes, különösen vidéki egyházközségek, gyülekezetek életében. De igen jelentős volt azok száma is, akik valóságosan is Jézus útjára tértek ebben az időben. A fiatalok számára is menő dolog lett a templomjárás. Ez a generáció mára a nagyjából késő harmincasokat-negyveneseket jelenti. Tapasztalataim szerint ők most a „fiatalok” a gyülekezetekben, plébániai közösségben.
A fiatalabbak látványosan kevesen vannak: egyesek még a szüleikkel jönnek, családtagként, mások többnyire lelkiségi közösségek tagjaiként. De mindenképpen a kisebbséget alkotják a 18-35 év közöttiek. Ez az a generáció, amelynek tagjai a rendszerváltás idején legfeljebb általános iskolások voltak, a lelki felszabadulás még nem érintette őket igazán, de szépen belenőttek a fogyasztói társadalomba, ők az x, y és z generáció, akik már alapvetően online léteznek. Ennek a generációnak kétszeresen nehéz a helyzete, ha Istent keresi/keresné: Szüleik már nem voltak templomjárók, nem nőttek bele a vallásgyakorlatba, a média pedig minden csatornán az egyházkritikát vagy egy merev, hivatalos egyház képét nyomta/nyomja feléjük.
A szekularizált média és a Mókus őrs
A nyugati és keleti média-szekularizáció látványos eredménye, hogy az emberek többségének gyakorlatilag semmi elképzelése nincs arról, hogy az egyházak, így a katolikus egyház gazdag intézményrendszere nem elsősorban a „pompa” fenntartásának érdekében létezik, hanem igen sok jót is tesz. Persze, legyünk realisták, Ferenc pápa igénye a szegényebb egyházra, teljesen jogos. De ez nem azzal fog kezdődni, hogy bérbe adják a Szent Péter-bazilikát, és eladják egy magángyűjtőnek a Piétát, hogy az árát kiosszák a szegények között.
Ha újra rátekintünk Nyugat- és Kelet-Európára, azt kell látnunk, hogy látszólagos hátrányaink ellenére – lelki értelemben – előnyben vagyunk. Paradox módon a szocialista időszakban, a szovjet megszállás alatt is, a közösség érdeke, egyáltalán, a közösség mint értékhordozó entitás, ha csak lózungokban is, de megjelent. A Mókus őrs tagjai képesek voltak egymásért kiállni, ha arra volt szükség. Persze, a hazug propaganda a felnőttek világában visszaütött: alkoholizmus, öngyilkosságok kiemelkedően magas száma, stb. De valahogy a „közösség érdeke” mégis ott van a fejünkben mint valami vezérfonal. Bár nincsenek személyes tapasztalataim a nyugat-európai hétköznapokról, soha nem töltöttem hosszabb időt nyugaton, azok a nyugati ismerőseim, akik Magyarországot választották hazájuknak a saját országuk helyett, mindig azt nevezik meg egyik okként, hogy itt az emberek kíváncsiak egymásra, törődnek egymással, hogy vannak közösségek.
Kelet küldetése a Nyugat reménye?
A kereszténység közösségi vallás. Ezért hazug és rosszindulatú minden olyan állítás, amely vissza akarja utalni a magánélet keretei közé. Miután Kelet-Európában még léteznek keresztény (kis)közösségek, amelyek képesek – kovászként – továbbadni hitüket, értékrendjüket, talán megtörténhet a csoda, és a jólét elviselhetetlen könnyűségébe belecsömörlött Nyugathoz is eljuthat a szavunk. Nyugaton szemlátomást nincs már hová fokozni az egyéni jogok tárházát, kizárólag a közösség jogainak és érdekének csorbítása árán. Bizonyára lehet nagyobb jólétet elképzelni annál, mint amikor az élelmiszerek fele a kukákban végzi, de vajon az a fajta kényelem szolgálja-e bárki, bármely közösség valódi emberi érdekét?
Közép-Kelet Európában – különösen a válság hatására – megindult számos közösségi kezdeményezés, amely már eleve az egyén és közösség kölcsönös érdekére épül. Nem szoktunk akkora kényelemhez, mint a nyugati polgár. Közelebb vagyunk a Földhöz, az Élethez és Istenhez. Még azok is, akik ezt tagadják. Ez ebben a pillanatban is és az üdvösségünk szempontjából is előny, még ha hátránynak is tűnik. Küldetésünk van? Ha Pál Ferire, Böjte Csabára és a sok ismerős és ismeretlen, mélyen hívő, imádkozó, adakozó, a saját érdekét a közösség érdeke elé helyező, áldozatra kész emberre tekintek, úgy érzem, igen.
Nagy szavak? Azok. Ha azonban Magyarország a török támadások idején képes volt megmenteni Nyugat-Európát, megállítani az oszmán birodalmat, miért ne játszhatna – más kelet-európai országokkal együtt – hasonló szerepet ma Európa kereszténységének megmaradásában? Európa megmaradásában?
Kóczián Mária
Kapcsolódó cikkeinkből:
Az európai egység ideálja és a valóság
Van élet a keresztény ünnepek nélkül is?
Borult égből villámcsapás – Népszámlálás evangélikus szemmel 1.
Tweet