Talita

A kereszténység nem trendi – A Habemus papam c. film és egy beszélgetés kapcsán 2.

Létezhet egyáltalán hagyományosan vallásos értelmiségi? Talán igen, csak olyan ritka, mint egy posztjáról lemondó pápa – gondolhatták a beszélgetés feszengő résztevői.

Általában azt hisszük, a hatalmat és a vezetői posztot mindenki akarja, aki a közelébe jut. Pedig ez nem így van.
Nanni Moretti különös filmet rendezett arról a kevéssé valószínű eseményről, hogy a pápaválasztás győztese nem vállalja tisztségét, mert lelkileg alkalmatlannak érzi magát. Ebből azután elég nagy hajcihő kerekedik, a Vatikán igyekszik titokban tartani az ügyet, amíg valami megoldást nem találnak. A segítség pedig – első, kétségbeesett lépésként – egy pszichoanalízisben jártas pszichiáter.
Ironikus fricska a katolikus vallás „fellegvárába” beereszteni a freudizmust képviselő terapeutát, hiszen tudjuk, Freud – finoman szólva – lenézte és kiiktatandónak tartotta a vallást. A különös helyzet sok humor forrása. Nanni Moretti élvezettel alakítja a pszichiátert, akit vatikáni „fogságra” kárhoztatnak a bíborosok, nehogy „odakint” kikotyogja a problémát. A terápia meghiúsul, unaloműzőnek viszont labdajátékot szervez, amiben a bíborosok készséges játszótársaknak bizonyulnak.
Az új pápa közben lelki gondjaival küzd, és meglép a Vatikánból, hogy tisztába jöjjön érzéseivel. Kiderül, hogy egész életében színész szeretett volna lenni, aki Csehov szereplőit alakítja a színpadon – az egyház világméretű porondja azonban meghaladja az erejét. Lemond a tisztségéről.

Ha valaki eljut a püspöki, bíborosi tisztségig, számos olyan helyzetbe kerül, amelyben kiderülhetne alkalmatlansága a közszereplésre. Kivételek persze előfordulhatnak, de inkább csak akkor, ha nem ezt a hagyományos utat járják: V. Celesztin pápáról (1294) már megválasztásakor tudták, hogy képtelen a tisztséget betölteni, hiszen előtte remete volt. Öt hónap alatt számára is egyértelművé vált, hogy lelki egyensúlya visszanyerése érdekében le kell mondania. Ő az egyetlen pápa eddig a történelemben, aki ezt megtette.
Azt is megértem, hogy nagyságrendi különbség van egyházmegye és a világegyház között, és azt is, hogy egy ember egyszer csak megroppanhat a feladat súlyától. Ezért együttérzéssel néztem a Michel Piccoli által alakított pápa-jelölt vergődését. Ez a megértés volt számomra a film legnagyobb tanulsága.

A filmet kerekasztal-beszélgetés követte a „magyarhangya” szervezésében, a vallás mai helyzetéről, szerepéről. Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem egyik tanára, egy kulturális antropológus és két ifjú bölcsész hölgy volt a résztvevő. Először furcsálltam, hogy katolikus témájú filmhez nem hívtak katolikus teológust, mert úgy véltem, ez elképzelhetetlen lenne fordított esetben (az, hogy mondjuk, zsidó témájú film után egy katolikus teológust hívnak beszélgetésre, zsidót meg nem) – de ezen túlléptem, miután tanulságosan alakult a beszélgetés. Ilyen bölcsességek hangzottak el: „A történelem folyamán Isten és ember egyre jobban elszakad egymástól.” „Európán belül vesztésre áll a katolikus egyház.” “A katolikusok a II. Vatikáni Zsinat intézkedéseitől várták a megváltást, de nem jött be nekik.” „Tudjuk, hogy II. János Pál helyett Ratzinger intézte az ügyeket.” „Az egyház egyre távolodik a tagjaitól” – ez utóbbi gondolat különösen sokszor és sokféleképpen elhangzott. „Az egyház merev gondolkodását tükrözi az is, hogy tiltja (sic!) az óvszer osztogatását Afrikában.” „Az abortusz különösen indokolt lehet háborús övezetekben, ahol megerőszakolnak nőket.”
Többen úgy éreztük, muszáj hozzászólni. Az előadók nagyon meglepődtek, amikor az egyik hozzászóló az egyház által ajánlott hűség fogalmát vetette fel az óvszer biztosította szabadossággal szemben. Meglepetésüket talán az is fokozta, hogy nem számítottak olyan vendégekre, akik hangot adnak vallási szimpátiájuknak egy közismert művészmoziban, a budapesti értelmiség krémjének szánt beszélgetésen. Létezhet egyáltalán hagyományosan vallásos értelmiségi? – tükröződött az arcokon, a feszengésben. Talán csak olyan ritkán, mint egy posztjáról lemondó pápa.
Engem elsősorban néhány fogalom tudományos tisztázásának igénye vezetett, tekintettel az ifjú bölcsészekre, akiken talán még segít a jóindulatú kritika. Például, hogy lehetőleg ne alkalmazzanak marxista szakszavakat, mert azokon már Magyarországon is túlhaladt a történettudomány. Ha az „egyház” fogalmat használják, tisztázzák, mit értenek alatta: melyik egyházat, melyik felekezetet vagy annak csak a klérus-részét? Ebben az esetben kiderült, hogy többnyire ez utóbbira értették – azért mondhattak olyan butaságot, hogy az egyház eltávolodott a híveitől.
Elmondtam, hogy tévútra vezetheti őket, ha egy jelenséget egy másik jelenségre jellemző kategóriákkal akarnak jellemezni. A napfogyatkozás jelenségét például nem írhatják le a tornádó szakszavaival. A katolikus egyházon se kérhetik számon a liberális demokrácia ismérveit, mert ha megvalósítanák, akkor az már liberális demokrácia lenne, nem a katolikus egyház.
Ha vizsgálunk egy jelenséget, jó, ha ismerjük belső mozgató erőit, különben nem kutatók vagyunk, hanem csak külső szemlélők, akik a felszínt kapargatják. Amúgy pedig nincs rosszabb bölcsész, mint aki átvesz áltudományos kliséket, és azokkal próbál a bölcsész-szerepnek megfelelni. Talán én is ilyen voltam ifjú bölcsészként…
Amikor ateista érveléseikre utaltam, mind a négyen tiltakoztak, és istenhívőnek vallották magukat. Sőt, ketten halványan még katolikus voltukra is célzást tettek. Egészen addig viszont dőlt belőlük a vulgár-ateista érvelésű egyházkritika (pontosabban a katolikus egyház elmarasztalása). Ez azt mutatja, hogy fiatal tudósok, ha érvényesülni akarnak, alkalmazkodnak a bölcsész berkekben divatos egyházellenességhez, vagyis nemhogy megvallani nem merik vallásukat, de még leplezik is az erre utaló jeleket (ameddig lehet). Nem trendi a vallásosságot kinyilvánítani. Ez elszomorító, talán még valódi liberális nézőpontból is. Ami a Rabbiképző Egyetem tanárát illeti, talán érthető, hogy nem kedveli a katolikus egyházat. Remélem, „odaát” majd elsimulnak az ellenérzések mindannyiunkban.
Abban is csak reménykedem, hogy a „magyarhangya” máskor színvonalasabb beszélgetéseket szervez, hozzáértőbb előadókkal.

Kölnei Lívia

Korábbi cikkünk ugyanerről a filmről és kerekasztal-beszélgetésről: A kereszténység botránykő