Talita

Keresztény női magazin

A magány csapdájában 2. – A sértettség és a hiúság

magny2 Nemrégiben a pravoszláv Novo-Tyihvini (Oroszország) női monostor elöljárója, Dominika apátnő a belső magányosságról beszélgetett a nővérekkel, amit a monostor honlapján nyilvánosságra is hoztak, és nagy érdeklődést váltott ki. Mivel a probléma napjainkban rendkívül aktuális, az anyagból egy új, a szélesebb közönségnek szánt írás született. Íme, újabb két viselkedési forma, amely biztosan magányhoz vezet!

A sértettség

Van még egy szenvedély, ami miatt az ember a magány csapdájába kerülhet: ez a sértődékenység. Ellenvethetné valaki: „Ugyan, miféle szenvedély ez?! Én nem vagyok sértődékeny és nem ítélkezem. Engem bántanak, és emiatt megbántódom, de ez természetes!”. A valóságban azonban a sértődékenység az egyik legkomolyabb szenvedély. Arra utal, hogy az ember eltávolodott Istentől. Hiszen amikor az ember szívében Isten él, akkor az embert belső erő és bátorság tölti el. Képes elviselni felebarátja minden gyengeségét, anélkül, hogy elveszítené belső békéjét és iránta való szeretetét, még akkor is, ha a felebarátja megsérti őt. Ellenkezőleg, az az ember, aki elveszítette a kegyelmet és eltávolodott Istentől, nem rendelkezik ezzel a belső szilárdsággal. Nem képes elviselni még egy óvatos megjegyzést sem. Nem érzékeli az emberek szeretetét, mindent félremagyaráz. Felebarátja minden tettét, még a jótetteket is, rossz értelemben magyarázza. Ha a sértődékeny ember nem érzi felebarátja jóságát, akkor még kevésbé képes megérteni annak problémáit és nehézségeit. Csak önmagát látja, csak önmagát érzékeli: „Mondtak nekem valami kellemetlent, megsértettek, megbántottak”. Soha nem gondol arra, hogy a másik lelke fáj, és ezért beszél kellemetlen dolgokat.

Hogyan küzdjünk a sértődékenységgel? Mit tegyünk abban a pillanatban, amikor a sértettség összeszorítja a torkunkat és könnyeket hoz a szemünkbe?

Az első szabály: amennyire csak lehet, ne mutassuk ki a sértettségünket. Ennek már önmagában is nagy értéke van. Hiszen a bennünket megsértő ember gyakran maga is szenved attól, hogy megsértett minket, sokszor bánja már féktelenségét vagy figyelmetlenségét, és számára nagy megkönnyebbülést jelent, ha azt látja, hogy nem sértődtünk meg a szavaiért.

A másik szabály: ne engedjük, hogy a sértettség nyomán a rossz gondolatok töltsék el lelkünket. A sértettség egy olyan ajtó, ahol a legbutább és leghamisabb gondolatok hatolhatnak be a lelkünkbe. „Nem szeretnek, minden rossz, rossz vagyok, a másik gonosz” stb. Még ha szívünk összeszorul a fájdalomtól, akkor se engedjük be magunkba az ellenségtől [a sátántól és démonaitól] eredő gondolatokat, hanem kezdjünk el imádkozni azért, hogy a sértettség égető forrósága mielőbb kihunyjon bennünk.

Az ima mellett rendelkezünk még egy nagyon hatékony eszközzel a sértettség ellen: ez a felebarát iránti cselekvő szeretet. Talán tapasztaltuk már, hogy azon pillanatban, amikor megéljük a sértés miatti fájdalmat, és az egész világot sötétnek látjuk, épp akkor fordul hozzánk valaki valamilyen kéréssel. Az ilyen embert maga az Úr küldi hozzánk, hogy elfelejtkezzünk önmagunkról, sértett érzéseinkről. A bennünk ily módon felébredő felebaráti szeretet minden vigasztalásnál jobban gyógyítja szívünket.
A hiúság

A magánynak egy további oka a hiúság. A hiú ember felebarátjától csak a dicséretet, tiszteletet, figyelmet, szeretetet képes elfogadni. Csak akkor érzi életét teljesnek, tartalmasnak, érdekesnek, ha ő van a figyelem középpontjában, ha ővele foglalkoznak, ővele beszélgetnek, őt hallgatják és hangsúlyozzák: „Nagy szükségünk van rád, milyen jól csinálsz mindent”. Ha ezeket megkapja, akkor jól érzi magát, mindenkit szeret és mindenkivel békében él.

De egyszerre megváltoznak a körülmények, és a környezete nem tud már úgy odafigyelni rá. Például, valami olyan fontos dolguk akad, ami nem áll vele kapcsolatban, vagy valaki másra figyelnek oda, akinek az adott pillanatban nagyobb szüksége van a figyelemre és a gondoskodásra. Mi történik ilyenkor a hiú emberrel? Azonnal megváltozik a hangulata. Lelkéből hirtelen eltűnik a béke és az öröm; elkezdi magát magányosnak és elhagyatottnak érezni; unatkozni kezd, környezetét hirtelen közömbösnek és érzéketlennek kezdi látni. Természetesen azért kerül ebbe az egészségtelen állapotba, mert elfelejtkezett Istenről. Ahelyett, hogy Isten töltené el szívét, azt saját „énje” tölti be.

Hogyan lehet kikerülni ebből az állapotból? Hogyan győzhetjük le hiúságunkat, és ezáltal a magány érzését? Mindenekelőtt értékeljük azokat a pillanatokat, amikor felebarátaink nem figyelnek ránk. Ezekben a pillanatokban nem tölt el bennünket a hiúságból fakadó öröm, levertnek érezzük magunkat, pedig ez egy nagyon megfelelő pillanat ahhoz, hogy eszünkbe jusson Isten, hogy imával forduljunk Őhozzá. A levertség e pillanataiban az ima különösen őszintévé, forróvá válhat. A hiúságból fakadó kétes értékű öröm érzése helyett eltölti lelkünket a Krisztusban érzett valóságos öröm.

Ne féljünk attól, hogy felebarátaink elfelejtkeznek rólunk, mi pedig magunkra maradunk, magányosak leszünk – ez az állapot Istenhez vezet el bennünket. Az elhagyatottság érzésének pillanataiban mi magunk kezdjünk több figyelmet fordítani felebarátainkra. Ha valaki hirtelen megszakítja velünk a kapcsolatot, gondolkodjunk így: „Lehet, hogy súlyos gondjai vannak? Felajánlom neki a segítségemet. Ha cselekedeteimre nem is lesz szüksége, akkor is segíthetek neki kedvességgel, melegséggel, érdeklődéssel, imával”. Ha képesek vagyunk erre, akkor bárhogy is viszonyuljanak irántunk az emberek, nem fogjuk magunkat elhagyatottnak érezni, békére és belső nyugalomra találunk.

E viszonyulásról nagy kifejezőerővel szól egy kortárs görög sztarec, Emilianosz (Vathidisz) archimandrita: „Nem várhatjuk el, hogy a felebarátunk szeressen minket. Csak egyet tehetünk: akár saját fejünk levágása árán is bebizonyítjuk neki, hogy szeretjük őt, többet nem tehetünk”.

Ilyen forrón, buzgósággal és önfeledten kell szeretnünk felebarátunkat, késznek kell lennünk arra, hogy mindent megtegyünk érte. Egyúttal pedig nem szabad elvárnunk fizetségként a szeretetét. Ha megtartjuk ezt a törvényt, akkor nem leszünk magányosak.

(Folytatjuk.)

 

Dominika apátnő

 

A sorozat első része

Harmadik része

Negyedik része

A cikk forrása:

http://www.szimandron.hu/index.html


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162