Talita

Munkahelyi esélyegyenlőség?

Az esélyegyenlőségi mozgalom célkitűzése: azonos munkáért azonos bért, vagyis az ugyanabban a beosztásban dolgozó nők keressenek ugyanannyit, mint a férfiak.

A törekvés eddig inkább csak deklarációkban nyilvánult meg, valóságos sikert még nem aratott. A férfiak világszerte jelentősen nagyobb fizetést kapnak ugyanabban a munkakörben, mint a nők. Európában a legkisebb órabérbeli eltérés az olaszoknál (4,5%), a legnagyobb Észtországban van (30%). Magyarország (17,5%) középtájon helyezkedik el, Dánia, Írország és Svédország(!) szomszédságában. (Forrás itt.)

A becslések szerint az azonos munkakörben dolgozók esetében is a nők jóval kevesebbet keresnek a férfiaknál. Az alábbiakban egy módszert elemzek a bérviszonyok igazságosabbá tételére, majd javaslatot teszek egy bátor, ám garantáltan eredményes és társadalmilag hatékony megoldásra. Szerintem a nők a következő fő okok miatt keresnek kevesebbet:

1. a közvélekedés szerint nem ők a fő családfenntartók – ergo nekik kevesebb is elég;

2. a gyermekvállalás miatt évekre kiesnek a munkából;

3. gyakrabban maradnak otthon a beteg gyermekekkel;

4. gyengébb az érdekérvényesítő képességük;

5. alulértékelik a teljesítményüket.

A fentiek közül az 1. és az 5. ok hátrányos megkülönböztetés (a nők egyre gyakrabban családfenntartók, és a legtöbb munkakörben a férfiakkal egyenértékű vagy akár jobb teljesítményt nyújtanak), a 2., 3. és 4. ok viszont célszerűtlenül átlagolt gazdasági megfontolás. A nők nem ugyanabban az életkorban és nem ugyanannyi gyermeket vállalnak, továbbá nem ugyanannyiszor beteg a gyerekük – a férjük is otthon maradhatna betegségük esetén, ha az nem járna nagyobb jövedelem-kieséssel. A személyzeti vezetők az általános tapasztalatokból kiindulva, de végső soron a hasukra ütve megállapítanak egy negatív átlagkülönbséget, és annyival kisebb fizetést kínálnak az álláshelyekre jelentkező nőknek.

Öt évig dolgoztam egy cégnél, ahol a második évben – jutalomosztásnál – derült ki, jóval kevesebbet keresek, mint a férfi kollégáim. Nagyon rosszul esett, mert úgy éreztem, semmivel sem teljesítek rosszabbul, mint ők. Ráadásul két gyereket neveltem egyedül. ( Ágnes, 38)

Igazságos megoldást jelenthet a komplex egyéni helyzetértékelés alapján, nemre tekintet nélkül megállapított bér: milyen a végzettsége, mennyi gyakorlata van, mikor alapít családot, hány gyereket vállal, mennyire elérhető túlórára, hétvégére, hányszor marad otthon családi okból, stb. E módszer szerint, ha egy férfi bevallottan nagycsalád alapítására készül, és a feleségével egyenlően osztozik a neveléssel járó feladatokban, akkor ezzel arányosan éppúgy kisebb fizetésre számíthat, mint egy hasonló paraméterekkel rendelkező nő.

Negyedik éve vagyok otthon. A gyerekek most már nagyobbak, el is kezdték mondogatni, hogy anya, te miért nem dolgozol. Ez nagyon rossz érzés, mert úgy érzem, ellátom a háztartást, rendben tartom a házat, és mellette önkéntes munkám is van, ami naponta több órát vesz igénybe. Az önkéntes munkát nem veszik komolyan az emberek, pedig nagyon meg kellene becsülni, hiszen az egy felajánlás. Egyébként szerintem az otthoni munkát is díjazni kellene, legalább annyit kaphatna az, aki háztartást vezet, mint most egy tanár. Százhúszat. Egy tanárnak viszont ennek a dupláját kellene kapnia – minimum! (Márta, 43)

A bevallott és a tényleges paraméterek közötti különbséget időszaki értékeléssel lehet kezelni, pl. évente utólag megvizsgálva nemcsak a teljesítményt, hanem az otthon töltött időt, a túlórakészséget, stb. (Pl. Kovács úr szinglinek ígérte magát, viszont 5 év alatt 3 gyereket vállalt, és 50%-ban ő maradt velük otthon: ezért visszamenőleg 20% fizetéscsökkentést kap, amit vagy helyben visszafizet, vagy a következő időszakra már csökkentett béréből vonnak le.) Az így kialakuló bérviszonyokat alighanem célszerűtlennek és igazságtalannak tartanánk, de kétségkívül ez biztosítaná a vállalatok által igényelt egyenes gazdasági logikát, plusz a bérezés valóban az egyén korrekt módon értékelt gazdasági hasznosságán, és nem az előítéleteken múlna. Kovács úr meg törhetné a fejét, hogyan nevelje felére csökkent fizetéséből az előre be nem vallottan vállalt gyerekeket.

A nem kívánt mellékhatások kezelése állami beavatkozást igényel. Az aktuális kormány dönti el, hogy a társadalmi igazságérzet és célszerűség alapján mit hogyan kompenzáljon – csakhogy nem a vállalatok kontójára, hanem a társasági adó megfelelő elosztásával. Kovács úr és úrhölgy akár a fizetéseik 100%-ával is támogathatók a gyermeknevelés évei alatt, ha, mondjuk, a fenntartható népesedés vagy nyugdíjrendszer kialakítása érdekében a kormány ezt célszerűnek látja. Ugyanígy az államnak kell vállalnia Kovács úr jövedelmének kompenzálását, ha a gyermeknevelésből visszatérne, ám időközben már mást vettek fel a munkahelyére.

Megfontolandó, hogy a gyermeknevelésből visszatérő nők ma ennél nagyobb védelmet élveznek, hiszen törvény tiltja az elbocsátásukat. Valódi esélyegyenlőség esetén erről a nőknek le kéne mondani, mert hozzájárul a nők alacsonyabb bérezéséhez. Azaz ha ragaszkodunk a teljes fej káposztához, akkor le kell mondanunk a kecskéről – ha megelégszünk fél kecskével és fél káposztával, akkor meg az elvi szempontjaink maradéktalan érvényesüléséről kell lemondanunk.

Nagyon jól érzem magam, hogy itthon lehetek. Eddig a munkám miatt sokszor voltam távol az otthonomtól, a gyerekeimtől. Végre rendesen tudok foglalkozni a gyerekkel. De azt is érzem, hogy ez luxus. A társadalom nem becsüli meg, ha egy nő otthon van a gyerekeivel, igaz, ez nem érdekel, elég, hogy a társam megbecsül. Ettől függetlenül valamennyire kiszolgáltatottnak érzem magam, nem szeretek ennyire függni valakitől. De ha még több gyerekünk volna, és otthon szeretnék velük maradni, nagyon rossz volna, hogy főállású anyaként még harmincezret sem kapnék. De vissza szeretnék menni dolgozni. Nem tudom, sikerül-e, mert a mukahelyem megszűnt azóta. (Julianna, 40 éves)

Az előbbi, felemás megoldással szemben valódi áttörést hozhat a háztartásbeli nők hivatalos, állami fizetése: ha a vállalt gyermekek száma és gyermeknevelés terén nyújtott teljesítményük szerint tisztességes fizetést kapnának, akkor könnyen a nulla közelébe kerülne a férfiak és nők órabére közötti különbség. Ez csak látszólag ütné az esélyegyenlőségi aktivisták másik célját: hogy a nők elsősorban ne a háztartási munkában fussanak be karriert. Szerintem egyszerű módszerrel el lehet érni, hogy a gyermeknevelés szakképzett, megbecsült foglalatosság legyen, sőt hogy a férfiak tülekedjenek átvenni a biológiailag átvállalható részt… (folyt.köv.)

Vértes László

Forrás: http://verteslaszlo.blogspot.hu/

Nyitókép

Cikkeink hasonló témában:

Női-férfi esélyegyenlőség 2. – Mi a helyzet a gyerek-fronton?

Női-férfi esélyegyenlőség 1. – Mi a helyzet a munkahelyeken?