Talita

A szenvedésről

A szenvedést egészséges lelkű ember nem kívánja önmagának, és nem kívánhatja másnak sem. A szenvedés megérkezik.

Ha itt van, két dolgot tehetünk: vagy elfogadjuk, és átadjuk magunkat neki, vagy nem fogadjuk el, és úgy adjuk át magunkat.

A kétféle magatartás mögött kétféle világnézet húzódhat. A kínlódás kilátástalan, öncélú és elfogadhatatlan annak, aki nem ismeri Istent. Valamiféle igaztalan büntetésként szenvedi el a kínt. Aki ismeri Istent, az tudja és tapasztalja, hogy Ő soha nem büntet. Éppen ellenkezőleg: nagyon is szeret. Ez a túlcsorduló szeretet késztette arra, hogy az emberek ember okozta szenvedéseivel azonosuljon, abban osztozzon. Értelmet adott a fájdalomnak a feltámadásával, amellyel átlényegítette a szenvedést, megdicsőítette az életet.

Ez a gesztus, ahogy Isten felvállalta emberként Jézus sorsát, megmutatja, hogy azt megelőzően sem lehetett szó büntetésről. Valami másban kell keresnünk a szenvedések, a betegségek okát. Valószínűleg az emberek emberségükből való kizökkenéseiben, egymásra gyakorolt romboló hatásukban, Isten kérései elleni lázadásukban.

Az emberiség maga okozta és okozza saját szenvedéseit, verítékes munkáját, testi és lelki kínjait.

Nem tudjuk magunkat kivonni a világból, amelyben élünk, a megváltás után sem: mind a magunk, mind a mások rossz döntéseinek hatását viselnünk kell, tértől és időtől függetlenül. De Krisztus erőt és célt adott ezek elviseléséhez: ha hordozzuk az ő szenvedéseit (a kisemmizettséget, a meg nem értést, a megalázást, a testi fájdalmat, a végső elhagyatottságot), hordozni fogjuk dicsőségét is, vagyis feltámadását.

Istent kapcsolatba hozni a szenvedéseinkkel csak két módon lehet: mint gyógyítót, és mint azt a teremtő Szeretetet, akinek az emberek iránti tisztelete megengedi és elszenvedi – az emberi törekvések természetes következményeként – a fájdalmat.

Therese Neumann, más néven Konnersreuthi Neumann Teréz (Konnersreuth, 1898. április 9. – 1962. szeptember 18.) az egyik legismertebb női stigmatizált. Életének küldetése az volt, hogy felismertesse a világgal az Eukarisztia, a Kereszt, és a megváltó szenvedés értékét.
Teréz egy időre megvakult és megsüketült.
1919-ben – saját vallomása szerint – már csak egy „bűzlő húscafat“, amit a fájdalmak ágyára dobtak. Mégis mindent elfogad, mondván: “Minden jó, amit Istentől kapok: gyógyulás vagy betegség, ahogyan Ő szeretné.“
1923 április 29: a több, mint négy éve teljesen vak Teréz hirtelen látni kezd: ez a nap pont egy kilenced befejezésének napja, melyet kis Teréz szentté avatásáért végzett.
1925 május 3-án be nem gyógyuló sebekkel borított bal lába – melyet éppen amputálni készültek – egyik pillanatról a másikra tökéletesen és nyom nélkül meggyógyul, néhány órával azután, hogy hozzáérintenek pár rózsaszirmot, amit előzőleg a Gyermek Jézusról nevezett kis Teréz sírjához érintettek.
Ahogy Teréz egyre mélyebbre hatol Isten tervébe, kezdi megérteni, hogy az ő sorsa a szenvedés és az engesztelés, és egyre inkább magára szeretné vállalni felebarátai terheit. Kéri Istent, hogy adja át neki apja betegségét: Az apa meggyógyul, ő pedig reumás lesz…
Teréz, aki magát Krisztus szócsövének tartotta, 1927-től 1962-ig semmilyen testi táplálékot vagy italt nem vett magához. Állandó orvosi felügyelet alatt élt, lakóhelyének püspöke rendszeresen látogatta. 1927 júliusában egy orvos és négy ápolónő figyelte két héten át a nap 24 órájában, de csak azt tudták megállapítani, hogy az oltári szentségen kívül semmi mást nem evett, ennek ellenére nem lépett fel betegség, súlyveszteség vagy kiszáradás.

Kölnei Lívia

Forrás: www.metropolita.hu