„A szeretetben nincs félelem” – Benvin Sebastian Madassery SVD atya a valódi misszióról
“A mi jelenlétünk Európában már önmagában is üzenet: valami gond van itt. Nagyobb missziós terület ez, mint a Távol-Kelet, mert míg ott az emberek kilencvenkilenc százaléka hisz Istenben vagy legalább egy felsőbb szellemi hatalomban, itt Európában az emberek nagy százaléka tudatosan tagadja Isten létét.”
A verbita Benvin Sebastian atyának sok dolga van nálunk.
– Keresztény családban nőtt fel Indiában. Miben különbözött az élete a hindu és muszlim többségétől?
– Kerala államban éltem, amit „Isten országának” vagy a „Kis Vatikánnak” neveznek, olyan sok katolikus él ott. Az indiai keresztények számára a vallás nem kényszer, hanem életforma. Mi, gyerekek természetes módon átvettük a szüleinktől a katolikus hitet és életmódot. Egyáltalán nem volt megkülönböztetés a hinduk, muzulmánok és köztünk. Együtt nőttünk föl, ünnepekkor átmentünk a más vallású családokhoz. Tudtuk, hogy másképp imádják az Istent, vagy másmilyen Istent tisztelnek, de ez nem okozott konfliktust közöttünk. A vallás nem azért van, hogy békétlenséget okozzon az egymás mellett élő embereknek, hanem hogy békét teremtsen.
– Mégis kapunk híreket keresztényüldözésről Indiában.
– Fontos leszögezni, hogy Keraláról beszélek. Ha Kelet-Indiában élünk, nehezebb lett volna, bár az indiaiak eredendően tisztelik a más hitűeket is. Az 1990-es évektől azonban a hindu fundamentalizmus megerősödött. A muzulmánokat nem merik gyakran bántani, mert ők tízszeresen visszavágnak, ezért félnek tőlük. A keresztények azonban soha nem viszonozzák a bántást, ezért ki vannak téve a zaklatásnak. Felégetik a házaikat, elüldözik vagy megölik őket. Ennek más oka is van: a misszionáriusok felemelik az embereket a kasztrendszer adta nyomorúságból, és hatásukra terjed a kereszténység. Az alacsony kasztbeliekre úgy tekint a többi hindu, mintha nem lennének emberek, Krisztus tanítása ezzel szemben az, hogy minden ember Isten képmása, és joga van szociális téren is ehhez méltóan élni. A magasabb kasztbelieknek az az érdeke, hogy az alacsony kasztbeliek továbbra is végezzék el a piszkos munkát. Ha kereszténnyé lesznek, már nem tudják őket kihasználni. 2008-ban volt a legnagyobb keresztényüldözés India történelmében: kb. ötvenezer házat felégettek, és még ma is sok keresztény az erdőben él, mert nincs otthona. Azóta egyre több támadás éri a keresztényeket az ország különböző pontjain. Így sajnos széles körben terjed a fundamentalizmus egész Indiában, lassan Keralában is.
– Miért éppen verbita szerzetes lett?
– A Madassery nagycsaládban, amely körülbelül 8000 tagból áll, 13 pap és 57 apáca van. Minden este kb. negyvenöt percet imádkozik együtt az egész családom – ez persze sokszor csak megszokás vagy felszínes gyakorlat egy gyerek számára, csak később mélyül el. Mégis itt kezdődött az én hitem is. Tudtam, hogy pap akarok lenni, mert szeretnék valamit tenni Jézusért, és azóta is úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Az egyik rokonom, aki ma Hollandiában él, szintén verbita, meg az egyik unokatestvérem is. Már 16 évesen közéjük akartam állni, de még túl fiatalnak tartottak. Így két évet vártam, azután az unokatestvérem tanácsára beléptem a verbita szerzetesrendbe. A verbitákról annyit tudtam, hogy misszionáriusok – vagyis kemény, jó állóképességű, bátor emberek. Aki papnak megy, erős hitűnek és bátornak kell lennie.
– A verbiták hogyan közelednek más vallású, kultúrájú emberekhez?
– Karizmánk, lelkiségünk a Verbum Dei, Isten Igéjének a hirdetése, főleg ott, ahol még nem vagy nem eléggé ismerik. Nem nézzük le a másképp gondolkodókat, hanem párbeszédet folytatunk velük. Évezredes kultúrájuk és istentapasztalatuk van, amit tisztelnünk, becsülnünk és megismernünk kell. Úgy nem lehet odamenni valakihez, hogy „amit te hiszel, az nem jó”! Megpróbáljuk átadni nekik azt, ami nekünk van, és amivel ők kiteljesíthetik, tökéletesíthetik a maguk kultúráját, vallását.
– Tehát nem kell eltörölnünk az ő hitvilágukat, szokásaikat?
– Nem eltörölni, hanem teljessé kell tennünk a hitvilágukat és szokásaikat Krisztus tanításával. Legyen ez örömhír számukra, hiszen valóban Örömhír! Ehhez a mély párbeszédhez az szükséges, hogy nagyon mélyen gyökerezzünk a saját hitünkben, ugyanakkor nyitott lélekkel közeledjünk a másikhoz. Akinek a hite nem elég szilárd, nem tud párbeszédet folytatni, hanem csak védekezni fog, és azt sorolja majd, ami a másik ember hitében nem jó.
– Sok keresztény úgy tartja, hogy ami a hitünkön kívül van, az nem lehet jó. Azt vallják például, hogy minden, ami a Távol-Keletről jön – a filozófiák, vallások, a kultúra, a jóga, a gyógyítás – rossz, az ördögtől való.
– Az ördögtől semmi jó nem jöhet! A kérdésére egy magyarázat van: a félelem. Ha nem ismerek valamit, félek tőle és bizonytalannak érzem; ha viszont ismerem, akkor döntök: vagy elfogadom, vagy nem – de semmiképpen sem félek tőle, hanem döntök róla. A félelem nagyon nagy veszély, mert azt jelenti: nincs elég hit. „A szeretetben nincs félelem.” A szeretet nem tökéletes, ha félelem társul hozzá.
Azoktól, akik azt mondják, hogy rossz, ami Keletről jön, azt kérdezem: Ti mondjátok ezt, akik itt, Európában ezer éve keresztények vagytok, arról a helyről, ahol már kétezer éve élnek keresztények?
Mielőtt elítélnénk valamit, érdemes megismerni, tanulmányozni, miről is van szó. Én sem tudnám a magyarokat megérteni anélkül, hogy ne tanulmányoznám a magyar kultúrát. Nehéz megérteni például, hogy a szülők a gyerekeket elküldik elsőáldozásra, azután elmaradnak a templomból. Amikor bérmálkozniuk kell, akkor járnak hittanra, azután eltűnnek. Ez milyen hit? Miért viselkednek így? Én is mondhatnám rájuk: ezek pogányok! De próbálok másképp közelíteni hozzájuk: valószínűleg azért viselkednek így, mert a hátterük, a múltjuk más, mint az indiai keresztényeké. A kommunizmus és a belőle fakadó liberalizmus olyan mély gyökeret vert a lelkükben, hogy ettől szabadulni időbe telik. Nekünk azonban türelmesnek kell lennünk, és kitartóan ápolni ezeket a sebeket. Krisztus is nyitott volt a pogányok, szamaritánusok és bűnösök felé. Úgy gondolom, a baj nem a Kelettel van, hanem azzal, aki elítéli: nem ismeri sem Krisztust, sem az Ő tanítását.
– Ön mit tisztel a keleti kultúrából, ami a keresztények számára is tiszteletre méltó lehet?
– Én magam is keleti vagyok. Bárhová megyek, az emberek azt mondják nekem: te abban különbözöl tőlünk, hogy mindig mosolyogsz, mindig boldog vagy. Hogy lehet ez, hiszen már tíz éve, hogy mindent hátrahagyva, idejöttél ebbe a pogány világba? Az a közérzet, amit Indiából magammal hoztam, segített nekem mélyebben megérteni, hogy Krisztusban hinni gazdagítja az életünket. Indiában tanultam azt is, hogy tisztelni kell egymást. Itt, Magyarországon nagyon sok gyűlölet van a szívekben, pedig Isten válogatás nélkül szeret mindenkit. Az európaiak hajlamosak visszakérdezni: ki az én felebarátom? Pedig Jézus az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédében világosan kimondta, hogy mit kell tennünk.
– Sok keresztény elítéli a jógát, mert nem keresztény elveket közvetít.
– Nagyon sokszor szembeszállok ezzel az ítélettel. Tudom, hogy sok ezoterikus dolgot beszélnek a jógáról, anélkül, hogy tudnák, mi is a jóga! Én nem értek ezzel egyet! Egyénileg mérlegre kell tenni, mit enged meg az embernek a hite. A gyenge hitű embereknek nem szabad gyakorolniuk a jógát! Akinek erős a hite, az nem megy a személytelen isteni erők után, hanem a jógát csak mint testgyakorlatot alkalmazza. Nekem segített, hogy a testem egészséges legyen, hogy tudjak koncentrálni, elmélyülni. A szemináriumban mind kaptunk jóga-képzést: papok, verbiták, jezsuiták, mind jógáztunk. Egyetlenegy se lett közülünk emiatt hindu vagy hűtlen az egyházhoz – ellenkezőleg: többen már életüket is adták Krisztusért, mert a fundamentalisták megölték őket. Nem lehet tehát mindenkire vonatkozó elveket megfogalmazni. Krisztusban vetett hitünknek a jóga fölött kell állnia!
Nincs olyan, hogy keresztény jóga, mert a jóga a védikus kultúrában keletkezett, annak jegyeit viseli, de a klasszikus jóga három irányzata – bhakti, karma és dzsnyána – nagyon közel áll a keresztény elvekhez. A többi változatot már csak később találták ki, hogy pénzt csináljanak. Az erős hitű keresztényeknek érdemes megismerni a három klasszikus irányzatot, mert segíthetnek a testi és lelki fejlődésükben.
– Hallottam róla, hogy néhány éve beteg volt a szeme, és hazautazott gyógykezelésre. Az indiai orvosok az ayurvéda elvei szerint gyógyítanak, amelyek szintén nem keresztény környezetben keletkeztek.
– Ami az ayurvédát illeti: ha itt, Magyarországon valaki náthás vagy köhög, milyen teát is főznek neki? Hársfát és kamillát. Van azzal valami baj, ha a nagymama ezt a régi, bevált gyógymódot alkalmazza az unokájánál? Hiszen a hitünk azt mondja: Isten teremtette a világot és mindent, ami benne van, sőt, jónak találta mindezt (Ter 1,11; Sir 38,4). Így miért ne használhatnánk fel az Isten által teremtett gyógynövényeket a gyógyuláshoz? Vajon perbe szállunk Istennel, mondván, hogy nem jó az, amit alkotott? A Bibliából igen értékes népi gyógymódokról szerezhetünk tudomást, amelyek hatásmechanizmusát csak napjainkban tárták fel. Az egyik példa a fügetapasz, amellyel Izajás a király kelevényét gyógyította meg (2Kir 20,7). Ma már tudjuk, hogy a fügében lévő gyümölcscukor serkenti a szövetek újraképződését, a klorofill pedig fertőtlenítő hatású. Sebgyógyításra olaj- vagy balzsamkenetet is alkalmaztak (Jer 51,8).
Minden kultúra kifejlesztette a maga tradicionális gyógymódját. Az embernek mindent meg kell tennie a gyógyulásáért, de gyógyulást végül Isten ad. A tudományt is Isten adja. Az igazi orvos Ő, tehát mindent felhasználhatunk az ember javára, amit a természetben adott nekünk.
Nem szabad elítélnünk valamit pusztán azért, mert Keletről jött – az európai ember számára Krisztus is Keletről jött! Arra kell inkább vigyázni, nehogy a teremtményt imádjuk a Teremtő helyett! Tehát minket nem a hindu gyógynövény-isten vagy a tudomány-isten gyógyít meg! Mi a Teremtőt imádjuk, a teremtményeit pedig használjuk.
– Annyira más világ ez itt, mint amelyben harminc évig élt! Másmilyenek a színek, a szagok, a fények, az ízek, az emberek… Hogyan viseli ezt?
– Amikor Magyarországot választottam, tudtam, mire vállalkozom: úgy kell itt kezdenem az életemet, mint egy óvodásnak. Úgy döntöttem, hogy mindent szeretni fogok, ami itt van. Persze soha nem leszek teljesen magyar, hiszen indiai vagyok, de mindennap igyekszem jobban megérteni a magyarokat. Misszionárius az, aki hátrahagy mindent, és Krisztus után megy.
–Európa és Amerika egyre pogányabbá válik, Keleten pedig a hit terjed. A kereszténységet ma keleti misszionáriusok hozzák vissza Nyugatra. Nem kapta még meg itt, hogy „nekünk nincs szükségünk rátok”?
– Már az első századtól kezdve jelen van a kereszténység Indiában, Szent Tamás apostoltól kaptuk a kereszténységet. Később a 13. században érkeztek európai misszionáriusok Indiába. Ma a mi jelenlétünk Európában jel, üzenet: valami gond van itt. Nagyobb missziós terület ez, mint a Távol-Kelet, mert míg ott az emberek kilencvenkilenc százaléka hisz Istenben vagy legalább egy felsőbb szellemi hatalomban, itt Európában az emberek nagy százaléka tudatosan tagadja Isten létét.
– Mi most a konkrét feladata?
– A Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatója vagyok. Ez a szervezet nem a verbitákhoz tartozik, hanem a Vatikán egyik hivatala. Kevesen tudják, hogy a PMM működött itt már a II. világháború előtt is, de a folytonosság megszakadt. Négy területen tevékenykedünk: az egyik a Hitterjesztés Műve – különösen a posztkommunista országokban fontos, hogy az emberekben erősítsük a nagyrészt kiirtott hitet. Lelkigyakorlatokon, előadásokon és más rendezvényeken azt próbáljuk bemutatni, hogy a hit értékes, hiszen ez teszi az embert valóban emberré. A Szent Péter Apostol Művét ebben az évben indítottuk el fiatalokkal és középkorúakkal – ők a papképzést segítik áldozatvállalással, imával, adománygyűjtéssel.
A Szent Gyermekség Műve az én igazgatóságom legjelentősebb eredménye. A gyerekeken múlik az egyház jövője. Ha ők nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent Krisztusban hinni, mi az evangélium, akkor a hit csak egy elmélet lesz számukra. Arra neveljük őket a helyi plébániák, hitoktatók segítségével, hogy megértsék: az Egyház küldetése a misszió, a hit pedig cselekedetekben nyilvánul meg. Apró áldozatvállalásokra, lemondásokra biztatjuk őket más emberekért. Szeretettel, nem erőszakosan nevelünk, mert Isten utálja az erőszakot. Segítünk nekik az egocentrikus világból, a liberalizmus „valósítsd meg magadat” világából kilépni. A negyedik, a Papság Missziós Uniója még csak most alakul, ez a papok és szerzetesek egysége. Támogatjuk a világi papokat, hogy hathatósabban tudják végezni a missziós munkájukat. Ez a kulcsa annak, hogy az egész Egyház missziós Egyház lehessen.
Kölnei Lívia
Képeket Benvin Sebastian Madassery atya bocsátotta rendelkezésünkre.
Kapcsolódó cikkek:
Evangelizáció – Skalpokat gyűjtünk?
Homeopátia – keresztény homeopata orvos szemével
Kovács Lajos SJ – “Így lettem én pap!”
Tweet