A trágárság fitten tart? Nem, földbe döngöl
Már nemcsak a Fábry-showból és a stand-up comedy-kből szivárog az – eredeti gondolatok hiányát leplező – trágárság, hanem a politikai közbeszédben és magukat közéletinek gondoló blogokon is legitimmé vált. Újabban több női blogger is síkra szállt amellett, hogy a mocskos beszéd vonzó és trendi. Nem is lehet más, hiszen ők is így beszélnek és írnak.
Vissza-visszatérő érv a trágár közbeszéd mellett, hogy az utóbbi években olyan (kétes) kutatások láttak napvilágot, amelyek az indulatból mondott trágár szavak és káromkodások kiváló stresszcsökkentő hatását bizonyítják, ezért szerintük egészségesebb és hosszabb életű lesz az, aki használja. A tézis igazságtartalma vitatható, de arra jó, hogy szemfüles terapeuták erre alapozzanak jó pénzért káromkodós feszültségcsökkentő tréningeket.
Ha ez igaz lenne, akkor azt is jelentené, hogy azok az emberek érnek meg hosszú öregkort, akik folyamatosan verbális agresszióval sújtják környezetüket. Akik egyáltalán nincsenek tekintettel arra, hogy az ő (vélt vagy valós) sérelmük megtorlásaként kit küldenek melegebb éghajlatra vagy édesanyjuk nemzőszervébe vissza, és csöppet sem érdekli őket, hogy aki kívülállóként hallgatja indulatbeszédüket, arra milyen hatást tesznek. Az én véleményem szerint közéjük tartoznak azok is – az alkalmi segédmunkástól az akadémiai doktorig –, akik nemcsak indulatból, hanem csak úgy, jó vagy rossz kedvük ürügyén vagy éppen megszokásból tűzdelik tele beszédüket trágár, többnyire szexuális színezetű indulatszókkal. Mint a már idézett bloggernők.
Nagymamám, aki értékítéleteiben nem bizonytalankodott, egyszer azt mondta nekem:
– Figyeld meg, hiába professzor valaki, ha mocskos szavakat használ, ha káromkodik, akkor ő is csak egy bugris! – Ez a szó nagyjából ma a „bunkó”-val egyenértékű.
Nagyanyám élettapasztalata fényesen beigazolódott. Találkoztam nagy tekintélyű tanárokkal, akadémiai doktorokkal, rangos intézmények vezetőivel, sőt, még tiszteletbeli lovaggal is, akik a hétköznapi beszédükben ontották magukból a trágárságot. Magas tudományos vagy társadalmi rangjuk ellenére sem volt köztük egyetlen igazán intelligens, jólelkű, valóban kulturált ember sem.
És hogy miért nem szeretem, ha valaki trágár?
Aki verbálisan agresszív, arról soha nem tudhatom, nem lesz-e tettleges is. Nem tudok megbízni benne.
Aki a hétköznapokban ontja a káromkodásokat, a trágárságot, szakmai fórumokon azonban, amikor mikrofonba beszél, polkorrekt „irodalmi” nyelvet használ, az bizony kétszínű.
Nagyon bizonytalan a határ, gyakran nehéz eldönteni, hogy aki látszólag szelíden, szinte csak nyomatékosító vagy kötőszóként alkalmazza a nemi szervek neveit és az aktusra serkentő igéket, csupán jópofaságból teszi-e, esetleg a megfelelési kényszer miatt (így próbál alkalmazkodni egy műveletlenebb közeghez), vagy a rejtett agresszivitást, dühöt artikulálja így.
Bárhonnan közelítem, és hiába próbálom mentegetni az ilyen stílust alkalmazó – még oly kedves, okos, jó szándékú – ismerőseimet is, az én értékítéletemben ez egy zuhanórepülés…
„A szív bőségéből szól a száj” – mondja a háromezer éves bölcsesség. Nem kéne visszatérnünk mégis ehhez ahelyett, hogy a trágárságot a feszültségoldás eszközének kiáltjuk ki? Arról nem is beszélve, hogy a stresszoldásnak ennél mélyebb és hatékonyabb terápiás eszközei is vannak…
Kölnei Lívia
Korábbi cikkünk e témáról:
Kép: pixabay.com
Tweet