A vadászat – Pedofil-bélyeg és ártatlanság
Pedofília – sokat ismételt, szitokszóként idézett fogalom. A gyermekek kiszolgáltatottságán joggal aggódunk, de ritkán gondolunk e váddal rágalmazott felnőttek pokoljárására. A vadászat című film róluk, a meghurcoltakról szól.
Számomra a „dán film” mostanában egyenértékű a „kiváló film”-mel. A vadászat ennek legújabb bizonyítéka a mozikban. Ütős film – a szó lelki értelmében.
Lucas, a negyvenes férfi egy dániai falu óvóbácsija. Pontosabban kisegítő óvodai alkalmazott, dajka: segít a gyerekeknek öltözködni, ő törli ki a kakis feneküket, és ő vigyáz rájuk az udvaron. Korábban tanár volt, de a helybéli iskolát bezárták. Nemcsak vigyáz a gyerekekre, hanem együtt is játszik velük, és természetesnek veszi, ha lebirkózzák vagy „véletlenül” fejbe dobják labdával. Szereti és érti a gyerekeket, és a gyerekek is szeretik őt. Pedig saját családja éppen széthullott, felesége elhagyta, így kénytelen vele idegőrlő harcot vívni a kamasz fia gyakoribb láthatásáért.
Lucas szerény, de népszerű tagja a falu harsány férfitársaságának, akik barátok, vadásztársak és ivócimborák is egyben.
Legjobb barátjának négyéves forma kislánya, Klara is abba az óvodába jár, ahol ő dolgozik. Klara a másik főszereplő, a kulcsfigura. Olyan szép és aranyos kislány, akiről mindenkinek csak a „tündér” juthat eszébe. Ha volna katalógus, ahonnan gyerekeket lehetne rendelni, a szülők fele biztosan egy ilyen szőke, pisze, bájos és okos kislányt jegyeztetne elő. Ez a tündér azonban sebzett lelkű. Szülei számára nyűg, hogy megfelelően odafigyeljenek rá, és hogy hozni-vinni kell őt az oviba. Sok a veszekedés. Nagykamasz bátyja se partner számára, a haverjai meg egyenesen ártalmasak: szexuális viccekkel zaklatják, és képeket mutogatnak neki nemi szervekről. Klara magányos és fél, például a földre festett vagy kövekből kirakott vonalaktól, nem mer rájuk lépni. Lucas az egyetlen nyugodt, biztos pont az életében, aki megértően beszélget vele, és időnként hazaviszi őt az oviból, ha a szülők elfelejtenek érte menni.
Egy ilyen sebzett lélek könnyen elveszti az egyensúlyát. Elég egy kioktató szó, egy szemöldök-összehúzás, hogy haragot és ellenállást váltson ki belőle. És elég egy-két félreérthető, haraggal odavetett mondat egy ilyen tündéri kislánytól („Utálom, mert kukija van. Láttam a kukiját”), hogy elindítsa a lavinát. Az óvónő utánanéz a kijelentés valóságtartalmának. Kezdetben jószándékú, és tényleg az igazság érdekli, de eredendő korlátoltsága, túlbuzgalma és felspanolt képzelete saját valóságot teremt, és azt hiszi igaznak. Bevonja ebbe az óvodai szülőket, majd a gyerekeket, akik egész bűnhalmazt építenek Lucas döbbent, hitetlenkedő személye köré.
„Miért nem cáfolta rögtön határozottan a vádakat? Miért nem állt ki erőteljesebben a maga igazáért? Talán úgy elejét vehette volna a rágalmaknak” – kérte számon a viselkedését mozi után az egyik barátom.
Nem hiszem, hogy a lavinát megállíthatta volna. Lucas nem egy délies, szangvinikus alkat, hanem érzékeny és magába zárkózó. Egy ideig csak döbbenten szemléli az eseményeket és sodródik. Amikor azonban a fia is bekerül az események sodrába, a féltés magához téríti, és a maga tisztességes módszereivel ellenáll.
A vadászat (Jagten / The hunt) Színes, feliratos dán film, 2012. Rendező: Thomas Vinterberg, forgatókönyvíró: Tobias Lindholm és Thomas Vinterberg, operatőr: Charlotte Bruus Christensen. Főszereplők: Mads Mikkelsen (Lucas), Thomas Bo Larsen (Theo), Lasse Fogelstrom (Marcus), Annika Wedderkoppl (Klara ).
Cannes-i fesztivál (2012) – Legjobb férfi-alakítás: Mads Mikkelsen, Európai Filmdíj (2012) – Legjobb forgatókönyv.
Ebben a filmben nincs mellébeszélés, nincsenek felesleges képkockák. Az érzelmek, a kimondott szavak, döntések, tettek ok-okozata pszichológiai pontosságú. A film alkotóinak mély emberismerete – nagyszerűségünk és kisszerűségünk – ihlette ezt a filmet. A Lucast alakító Mads Mikkelsen hitelesen jeleníti meg az áldozat sodródó, majd kapaszkodó figuráját, és a kislány apját játszó Thomas Bo Larsen is átélhetően alakítja vergődését a baráti szeretet és a gyűlölet között. A filmkészítők szerencsére elkerülték a fekete-fehér, jó és rossz szembeállítást. Minden szereplő képes valamennyire változni az események hatására, jó és rossz irányban egyaránt: barátokból ellenségek, ellenségekből újra barátok lesznek, és akadnak, akik mindvégig megőrzik a tisztánlátásukat. Sajátos képi atmoszférát teremtenek a szikár, pátoszmentes gesztusok, a kevés zene, az északi pasztellszínek és szürkéskék fények.
Két jelenetsort tudok kiemelni a filmből, amiért már önmagában is megérte elkészíteni. Advent, majd karácsony van e szörnyű történések idején. Az emberek ünnepre készülődnek, miközben a lelkekben forrnak az indulatok. A falu egyszer jólelkű, máskor rosszindulatú lakói istentiszteletre mennek szenteste. Lucas, a megvetett, kiközösített ember is elmegy a templomba, hogy szembenézzen vádlóival. Isten szimbolikus és valóságos jelenléte más fényben láttatja néhány emberrel Lucas személyét. Ez a szenvedélyes tömegjelenet számomra a film legmagasabb pontja.
A film vége felé Lucas felveszi és átemeli a rémült Klarát a padlókövezet vonalain. Magához öleli a kislányt, akit joggal gyűlölhetne. Ez a legszebb jelenet.
A félházas moziteremben (nagy létszám ez egy nem-hollywoodi filmnél!) szinte tapintani lehetett a döbbenetet és a feszültséget. Lélegzetünket időnként visszafojtva figyeltük, mivé fejlődnek az események, amelyek egyben tükröt is tartottak elénk: mi hogyan viselkednénk? Közben pedig mindenkiben ott munkált a gondolat: az nem lehet, hogy egy ilyen jólelkű, értékes ember életét tönkretegye egy ostoba rágalom és a többiek butasága, befolyásolhatósága!
Az nem lehet. Így remélem én is.
Bizonyíthatja-e ártatlanságát az ártatlan, miután a közösség már elítélte? Megszülethet-e a felmentő ítélet – vagy a tévedés elismerése – a lelkekben? Kétséges.
A vadászat utolsó képsorai gondoskodnak arról, hogy hosszú hetekig ne felejtsük el a filmet, hanem újra és újra értelmezzük.
Kölnei Lívia
Képek innen
Korábbi filmkritikáinkból:
Most jó
Anna Karenina – Színház az élet?
Bel Ami – A szépfiú kérdései
Tweet