Aktuális bűneink
Gyakran találkozom olyan keresztényekkel, akik nem tudnak megszabadulni a bűntudattól, amely régebben, sokszor évtizedekkel ezelőtt elkövetett bűneikhez kötődik.
Ezzel kapcsolatban két gyónásom története jut eszembe. Az egyikben meg kellett vallanom, hogy későn döbbentem rá, nagyon szeretnék még egy gyermeket, s a vágyott gyermekáldás – a korom miatt – már csaknem biztos, hogy elmarad. Mardosott a lelkiismeret-furdalás: „amikor még lehetett volna, nem tettem meg mindent azért, hogy gyermekem legyen” – ismételgettem, s a pap – sokat tapasztalt, nagyszerű lelkipásztor – egyszerre ezt mondta: „Nem hiszem, hogy Isten azt várná tőled, hogy emiatt bánkódj.”. Ez a mondat elért, és megértettem: csak akkor járok Isten útján, ha elfogadom ezt a helyzetet. Persze ahhoz, hogy jó szívvel el tudjam fogadni, még évekre volt szükség, és ma is gyakran elfog a szomorúság, ha pici babákat látok: „milyen jó lett volna”.
Egy másik szentgyónásban a feloldozáskor a fiatal, érzékeny pap arra kért, hogy bűneimmel együtt tegyem le a bűntudatot is: „Mert a bűnnek és bűntudatnak nincs perspektívája, csakis a megbocsátásnak, a kegyelemnek…” – mondta. Ez ismét egy olyan mondat volt, amit elkezdtem hordozni magamban, s azóta is velem van.
Miért olyan fontos ez a két mondat? Mert rámutat hitünk középpontjára, legfontosabb tanítására, amit mindannyian ismerünk, és a szeretet parancsának nevezünk. Azonban ritkán gondolunk arra, és még ritkábban éljük meg, hogy a szeretet olyan érzés, amelyet hitelesen cselekvésre váltani kizárólag a jelenben lehet. Csak az a szeretet „számít”, amit éppen most adok, csak az az odafigyelés, gondoskodás „ér”, amit akkor, ott és annak adok meg, akinek akkor és ott szüksége van rá.
Vannak bűneink, meglehetősen komolyak is, amelyeket valamikor régen elkövettünk, s amelyeket, ki-ki felekezete szerint megpróbál letenni. És igen, fontos lehet ezekre visszatekinteni, de közben az a legfontosabb, hogy itt és most hogyan cselekszünk, hogy növekedtünk-e valóban Jézussal, vagy pedig éppen ebben a pillanatban generáljuk újabb bűnlajstromainkat. Ha egyáltalán tudatában vagyunk aktuális bűneinknek. És úgy látom, hogy azok, akik sokat rágódnak régebbi bűneiken, sokkal, de sokkal gyakrabban hanyagolják el a jelenben azokat az embereket, akik itt és most vannak rájuk bízva…
Jó lenne megérteni, megélni, hogy a kereszténység nem a bűntudat vallása, hanem a kegyelemé, és mindenkinek jobb, hogyha az aktuális bűnök elkövetése helyett aktuálisan szeret. Ezt csak úgy lehet megtenni, ha a figyelmünk nem önmagunkra irányul, hanem Istenre. Merthogy régi bűneik ápolása, bűntudatunk dédelgetése valójában önzés, amikor magunkra összpontosítunk, nem Jézusra és azokra, akiket Ő elénk ad: házastársra, társra, gyerekekre, rokonokra, barátokra, ismerősökre, munkatársakra, az emberekre, akik szemben ülnek velünk a metrón vagy akikkel egy boltban vásárlunk.
Mert nekik nem arra van szükségük, hogy nekünk bűntudatunk legyen, hanem arra, hogy elfogadjuk őket, hogy feléjük forduljunk tiszta tekintettel – nem a bűn, hanem a szeretet perspektívájával: nyitott szívvel, áldozatra kész, aktuális szeretettel.
Kóczián Mária
Kapcsolódó írásainkból:
Tweet