Alkalom szüli a gimnazistát
Azt gondolom, ezek a gyerekek nem bűnözők. Csak sodorja őket valami, vagy valakik egy rossz irányba. Talán senki nem mondta nekik, hogy nem szabad lopni, talán egy csomó mindent nem ismernek, lehet, hogy a bűn fogalma is homályos számukra?
A lányom harmadik évét tölti egy gimnáziumban, ahol eddig három pulóverét, két kardigánját (az egyik igazából az enyém volt), egy télikabátját, egy sálját, egy sapkáját és egy kesztyűjét lopták el diáktársai. A tanárok válasza ez volt: Előfordul.
Persze írhatnám azt is, hogy hanyag módon elhagyta ezeket a dolgokat, ami azt jelenti, nem szorongatta mindenét a kezében, amikor elhagyta az osztálytermet, kiment a mosdóba, vagy egy másik terembe. A legtöbbször az történt, hogy vándoroltak az osztályok között, és ő a saját termükben hagyta a kardigánját, és amikor visszament, nem volt már ott. Tehát azt is tudni lehetett, melyik osztálynak volt közben órája a termükben, ki volt az a 25 gyerek, aki közül valaki azt gondolta, ha talál egy tárgyat, ami mellett épp nem áll a gazdája, az az övé. Talán így történnek kocsilopások is? Ha felelőtlenül otthagyjuk az autónkat egy parkolóban, hát akkor vessünk magunkra! Semmi különös nem történik, csupán valaki azt gondolja, szabad préda az a szép Suzuki/Honda/Opel.
Az iskolában a gyerekek a saját termeikben, ahol a legtöbb időt töltik a nap folyamán, sok mindent tárolnak a padokban is. Ott hagyják azokat a tankönyveket, amelyekre épp nincs szükségük, vagy tanszereket, tornaholmikat. Bárki belép, látszik, hogy ebben a teremben „laknak”, a gyerekek maguk festik a falakat, s vannak növények is.
Jól tudom, hogy vigyáznunk kell mindenünkre. A gyerekeimet is erre tanítom. Néhány munkahelyen dolgoztam már, de nehezen tudom elképzelni azt a helyzetet, hogy abban a közösségben, ahol az egész napomat töltöm, rettegnem kelljen attól, hogy a munkatársaim ellopják valamimet. Hogy magammal kelljen vinnem a táskám, és a ruhám, nehogy eltűnjön, mire visszaérek a mosdóból, büféből.
Az iskola is egy szoros közösség, ahol többnyire ismerik egymást a gyerekek. Nap mint nap együtt vannak, összekötik őket a közös élmények, bánatok, örömök. Szomorú, ha egy gyereknek olyan közösségben kell léteznie szinte egész nap, ahol tartania kell a társaitól. Ahol nincs bizalom, támogatás.
Vajon van-e különbség a találás és a lopás között? Mit is jelent az, hogy lopni? Bűn a lopás? Azért nem lopunk-e, mert félünk attól, hogy lebukunk? Mit jelent a magán, és mit a közös tulajdon? Milyen szerepet játszik egy ember életében egy közösség? Ki vagyok én, az, akinek mások látnak, vagy egy szilárd belső értékrend határoz meg inkább?
Sok kérdés… Azt gondolom, ennek a nehéz problémának egy megoldása van. Beszélni kell a gyerekekkel, el kell nekik mondani, hogy mi a lopás. Miért nem lop az ember, s mi jelent egy közösség. Erről szól a nevelés, hogy többször mondunk el valamit különböző életkorokban, különbözőképpen megfogalmazva. Sőt, az életünkkel hitelesítjük azt.
Igen, azt gondolom ezek a gyerekek nem bűnözők. Csak sodorja őket valami, vagy valakik egy rossz irányba. Talán senki nem mondta nekik, hogy nem szabad lopni, talán egy csomó mindent nem ismernek, lehet, hogy a bűn fogalma is homályos számukra?
A jó családok körül vannak ölelve beszélgetésekkel. Szó van arról, mi legyen a vacsora, hogy van a macska, s mi újság a nagyvilágban. De ha azokra a gyerekekre gondolok, akiknek otthon nem adatott meg a szeretetteljes figyelem, akkor csak az a reményem marad, hogy az iskolában a tanárok meghallgatják őket. Hogy nem csak oktatni, de nevelni is szeretnének, kicsit átadni az értékrendjükből. És ha egy gyerekkel akár öt percet is beszélgetnek, vagy csak figyelmesen meghallgatják, talán a tananyagra is jobban tud figyelni, befogadóbb lesz, és majd egyszer ő is meghallgat valakit – őszinte figyelemmel.
És ha képes lesz figyelni valakire, talán megismeri, majd meg is szereti. És ha megszereti, talán nem lopja el a holmiját.
Talán. Álmodozó vagyok?
Fodor Éva
Tweet