Anna Karenina – Színház az élet?
Filmesek újra nekifeszültek Tolsztojnak, és újra alulmaradtak. Viszont készítettek egy érdekes, a maga nemében különleges filmet.
Néhány napja néztem meg az új Anna Karenina-filmet férjemmel, akinek egyik kedvenc regénye Tolsztoj műve. Nem ültünk be túlzott elvárásokkal a vetítőterembe: egy regényt filmre vinni eleve lehetetlen vállalkozás. De titokban reméltük, hogy a film legalább visszaadja egy kissé a regény hangulatát, érzelmeit. A végeredmény azonban egészen más lett: kaptunk egy technikailag izgalmas filmet, aminek kevés köze van Tolsztojhoz.
A történet egy színházban játszódik. Felgördül a függöny, a színpadon és a nézőtéren egyaránt zajlik az élet, vagyis az előadás: Karenin és Anna szobája, a bálterem, a pályaudvar, a vonatkupé, a hivatal, az étterem – mind egy helyen, néhány paraván és díszlet bravúros átrendezésével válik a gyors pergésű cselekmény színterévé. A rendező meg se kísérli elhitetni, hogy ez a valóság, sőt, inkább elidegenít, távoltartásra késztet a cselekménytől. Táncos mozdulatok, stilizált zenék (például az Áll egy ifjú nyírfa a réten kezdetű orosz népdal feldolgozásai), pazar ruhák, folyamatos forgatag köti le a figyelmet.
A kavalkádban először szinte elvesznek a regény jól ismert főszereplői: a szép és érzékeny Anna; Karenin, aki tekintélyes politikus és érzelemmentesen tisztességes férj; Oblonszkij, Anna bátyja, aki folyamatosan csalja és engeszteli feleségét, Dollyt; Vronszkij, aki épp újabb nő meghódítására készül; Levin, aki épp Moszkvába érkezik, hogy megkérje Kitty (Dolly húga) kezét; Kitty, aki valójában Vronszkijba szerelmes.
Később Anna, Karenin és Vronszkij hármasa kiemelkedik a sodrásból, de a többiek csak perceket kapnak, hogy felvillantsanak valamit tolsztoji szerepük gazdagságából. Meg kell hagyni, élnek is a szűkre szabott lehetőségeikkel: Oblonszkij (Matthew MacFadyen) esendő, ugyanakkor gunyoros arckifejezései, szemhunyorításai ma is előttem vannak, és szép teljesítményt nyújt Alicia Vikander is Kitty szerepében, aki a szemünk előtt válik fiatal, lobogó lelkesedésű lányból – a szerelmi csalódás hatására – Levin szerető szívű, érett asszonyává.
Az Annát alakító Keira Knightley az angol és amerikai filmgyártás „kaméleonja”: a legkülönfélébb szerepek hosszú sora áll mögötte, pedig még mindig csak a húszas éveit tapossa. Sok gyenge filmet mentett már meg színészi tehetsége, sugárzó arca. Ebben a szerepben is megteszi, amit lehet, és nem ő az oka, hogy Anna vívódásai, lelki harcai csak az utolsó félórában kaphatnak igazán teret. Keira Knightley sötét szőrmesapkában és -gallérban olyan szép, hogy még az én női szívem is elérzékenyül tőle. A Vronszkijt alakító Aaron Johnson középszerű, Jude Law Kareninként viszont nagyszerű. Anna férjét a legtöbb filmfeldolgozás ellenszenvesnek állítja be, Jude Law azonban lassú, kimért mozdulataival, feszült figyelmével egyszerre képes kifejezni a lefojtott szeretetet és a visszafojtott gyűlöletet. Jelenléte olyan izzást teremt, ami a film végére lenyűgözi a nézőt.
A félresikerült epizódok között elviszi a pálmát az a bál, amelyen egyértelművé válik, hogy Anna és Vronszkij egymásba szeretett. Szenvedélyüket a tánc és a zene intenzitása hivatott kifejezni. A keringő azonban – furcsa rendezői ötlet! – olyan heves karmozgásokkal egészül ki, amelyek engem egy karate-bemutatóra emlékeztetnek, ami nevetségessé teszi a jelenetet. A legjobb epizódok egyike a lóverseny, amelyet szintén a színház belső terében rendeznek meg. A lovasok a színpadon suhannak el a nézők szeme előtt, Vronszkij azonban kibukik lovával a színpadról a nézők elé. Lenyűgözők azok a jelenetek is, amikor az egyik színpadi tér átalakul egy másikká: Oblonszkij irodája például, ahol a hivatalnokok kis asztaloknál ütemesen pecsételik a papírokat, úgy alakul át előkelő étteremmé, hogy a munkaidő leteltével a hivatalnokok felállnak, levetik kabátjukat, és az alatta viselt pincér-öltözékben rendezik át az asztalokat és a paravánokat. Még a zsinórpadlás is szerepet kap a cselekményben hol moszkvai vagy pétervári utcaként, hol nyomorlakásként.
A színpadias, stilizált környezet és a címszereplő belső drámája végül csak a film legvégén alkot valódi egységet: Anna elborult lélekkel bolyong a zsinórpadláson, vagyis az utcákon, körülötte szoborszerű pózokba merevedett emberek, akik már nem tudják a magányát feloldani. A mindent elsöprő szerelem – amit Keira Knightley az utolsó félórában nagy igyekezettel próbált szépen megmutatni – elmúlt, és valóban mindent elsöpört. Karenin állhatatossága, szenvedélynélkülisége maradt támaszul a gyerekeknek, virágos rétet teremtve köréjük még a nézőtéren is…
„Ha nem táncol velem, itt hagyom ezt az operettet!…” – mondja Vronszkij Annának a bálon. Operett – talán ez jó szó, ha a film hangulatát akarom érzékeltetni. Egy operettben fontos a látvány, a pörgés, és nehezen kap helyet mélyebb mondanivaló. A sztár-forgatókönyvíró (Tom Stoppard) és a rendező (Joe Wright) sokáig törhették a fejüket, hogyan is dobhatnák fel ezt a “poros”, de népszerű sztorit.
A zseniális rendezői ötletek és a kiváló operatőri munka mesterpéldája lett tehát a 2012-es Anna Karenina. Kétségtelenül jobb, mint a Sophie Marceau címszereplésével forgatott 1997-es „mélyrepülés”.
Jó szívvel ajánlom a filmkészítés technikai fogásai iránt érdeklődőknek, Brecht-rajongóknak és a filmes látványvilág szerelmeseinek, mert számukra maradandó élmény lesz! Tolsztoj-rajongóknak és a mély érzelmek, társadalmi mondanivaló kedvelőinek nem javaslom. Talán reménykedhetünk egy új, orosz feldolgozásban.
Kölnei Lívia
Nyitókép. Második kép. Harmadik kép.
Kapcsolódó cikkeink:
Tweet