Talita

Anya, a dolgozó nő 5. – „Át kellett adnunk a kormánykereket az égieknek”

Nagy családban nőttem fel, sok kisebb-nagyobb testvér és unokatestvér vett körül. Szerettem gyerekekre vigyázni, és hamar kialakult bennem a vágy a saját gyerekek után. Később a pályaválasztás során is „megtaláltak” a gyerekek, így lett a zeneszeretetből fuvolatanári végzettség.

A házasság után természetes volt számomra, hogy minél hamarabb gyereket szeretnék. Az első ajándék öröme sajnos csak húsz hétig tartott, így vele majd csak odaát találkozhatunk. A veszteség érzése leírhatatlan volt, de szerencsére a vigasztalás sem váratott sokáig magára. Egy év múlva megszületett Marci.

Mivel minden időmet vele akartam tölteni, magától értetődő volt, hogy három évet otthon töltök gyesen. Saját lakásunk azonban nem volt, és sok kilátásunk sem egy önálló kuckóra. Így kilenc hónap után egy felajánlott finnországi állás nyomán újraterveztük az életünket. Egy hónap múlva már Helsinkitől 360 km-re északra találtam magamat egy kisváros zeneiskolájában, ahol finnül próbáltam magyarázni a fuvolázás alapjait a gyerekeknek. Az önállóság megteremtésében, a saját családi életünk kialakításában utolérhetetlen lehetőséget kaptunk a Gondviseléstől. Ennek az volt az ára, hogy nagyszülői segítségtől, családtól és katolikus közösségünktől távol magunknak kellett minden feladatot megoldani.

A finn nyelv ismeretének hiánya nagyon nyomasztó volt számomra az első években. A hirtelen költözés miatt úgy kellett munkába állnom, hogy mindössze néhány, papírra vetett sablon mondatból tudtam az órákon gazdálkodni. Esténként ezért a szokványos teendőkhöz egy kis nyelvtanulás is társult. Férjem, Robi is olyan kihívással találta magát szembe, amelyre soha nem gondolt: ő vette át a „gyeses kismama” szerepét, mivel kezdetben neki nem volt munkája. A főállású anyaság elvesztése nem hagyott bennem semmilyen rossz emléket, mert a gyereknevelés feladata családon belül maradt, és én magam is csak a lehető legrövidebb időt töltöttem a zeneiskolában. A vidéki kisváros ehhez sokkal kedvezőbb körülményeket biztosított, mint a budapesti életforma. Minden karnyújtásnyi távolságban volt, így még szoptatni is haza tudtam menni két fuvolaóra között. Vagy ha nem, akkor Robi fagyasztott anyatejjel pótolta a szoptatást.

A külföldi tartózkodást eredetileg csak egy évre terveztük, de mivel a munka és család között sikerült egyensúlyt teremteni, valamint a környezet és az életkörülmények is nagyon kedvezőek voltak egy kisgyermekes család számára, ezért hosszabbítottunk. Ennek az volt a feltétele, hogy fuvolából és zenetanításból Helsinkiben is diplomát kellett szereznem, amire természetesen készülni is kellett. A következő évben megszületett Krisztián, és Robinak is akadt olyan szakmai elfoglaltsága, amiért ugyan fizetést még nem kapott, de egyrészt változatosságot biztosított a gyereknevelés mellett, másrészt azzal kecsegtetett, hogy előbb-utóbb visszacserélhetjük a szülői pozíciókat a hagyományos felállásra. A második kint töltött év után ért anyai szerepemben a legnagyobb megpróbáltatás. Krisztiánnak szüksége lett egy apró rutinműtétre, amit mi mindenképpen itthon, az ismert anyanyelvi környezetben akartunk elvégeztetni. Ezért Robi hamarabb hazautazott a két lurkóval. Amikor egy hónap múlva, nyáron újra találkoztunk, Krisztián húsz hónaposan csak a fényképeken ismerte meg a mamát, engem élőben néninek szólított, és csak Robi kezében volt hajlandó hosszabb időt eltölteni.

Az áhított szerepcsere a dolgozó anya és a gyesen lévő kispapa között sajnos még harmadik fiunk, Peti születésekor sem valósult meg. Három gyerekkel már nagyon éreztük, hogy a kicsiknek (és az apjuknak is 🙂 több anyai jelenlétre van szükségük, ezért a negyedik gyereknek már a tervezésekor elhatároztuk, hogy akkor majd a teljes hároméves szülési szabadságot otthon fogom tölteni, akár lesz Robinak állása, akár nem. A Gondviselés ezt a tervet is támogatta. Kb. négy hónappal Márk születése előtt Robival szerződést kötöttek az addig is végzett munkára. Az én három otthon töltött évemből öt lett, mert két év múlva újabb kisöcsi született, Dávid.

A finnországi tizenkét év alatt egyre jobban erősödött bennünk a honvágy, hiányzott a család, a barátok, a közösség – annak ellenére, hogy minden nyáron két hónapot itthon töltöttünk. Bár „lelki feladatokat” találtunk a kinti magyarok körében, töltekezésre a saját energiánkat kevésnek éreztük. A legközelebbi katolikus templom Tampere-ben volt, 180 km-re tőlünk. Ide zarándokoltunk el minden hónapban egyszer kocsival egy egész napos hittanórára az öt fiúval, iskolással és pólyás babával, jeges utakon vagy szép tavaszi napsütésben egyaránt. Egy másik hétvégén pedig az ottani lengyel pap jött hozzánk házhoz misézni – a kb. 500 km-es „missziós körútja” részeként.
Véglegesen semmiképpen nem akartunk kint maradni, ezért a gyerekek növekedésével a magyar iskolai tananyagok követését is meg kellett oldanunk. Az otthoni tanulás-tanítás nehézségei nem csak abban rejlettek, hogy a fuvolatanári végzettségen felül a matek, magyar, történelem tanagyag átadásának rejtelmeiben is el kellett mélyülni, hanem azért sem volt egyszerű ez a feladat, mert a finn iskolarendszer követelményei sokkal barátságosabbak, de egyben alacsonyabbak is voltak a magyarnál (egyáltalán nem volt például szóbeli számonkérés). Az iskolába járással és a finn környezetben eltöltött idő növekedésével a gyerekek egyre erősebb finn kötődését sem tudtuk „kompenzálni”. Nem akartuk, hogy a kétnemzetűség finn túlsúlyba forduljon, ezért ismét át kellett adnunk a kormánykereket az égieknek. Úgy költöztünk véglegesen haza Finnországból, hogy mindent feladtunk, állást, lakást, biztonságot – és itthon egyikünknek sem volt kilátásban semmi munkalehetőség. A Gondviselés ejtőernyője azonban biztosan megtart, csak ki kell ugrani a repülőből, hogy ezt megtapasztalhassuk. Én egy telefonos félreértés nyomán kaptam egy félállást az egyik zeneiskolában úgy, hogy még nem is terveztem a munkába állást. Robinak pedig az a vágya teljesült egy év múlva, a Katolikus Rádió indulásakor, hogy egyházi intézménynél helyezkedhessen el.

A budapesti nagycsaládos élet aztán egészen más hozzáállást követelt. A rohanós tempó elég szokatlan volt: az iskolák távolsága, zeneórák, szakkörök, sport a város különböző pontjain, amiket össze kellett hangolni és a gyerekeket hozni-vinni – bizony hirtelen elég megterhelő volt. A nagyszülők segítsége nélkül mindezt ilyen formában nem tudtuk volna megvalósítani. Ők is tiszta szívvel és munkás kezekkel támogattak abban, hogy a heti két délutánt a szakmámban tölthessem.

Néhány év múlva félig kényszerből, félig saját elhatározásból a házunk bővítésébe kezdtünk. A régi tető mindenképpen teljes cserére szorult, és hetünknek a meglévő tér is elég szűkös volt, ezért a tetőteret beépítettük. A kiadások miatt szerettem volna délelőtti kereseti lehetőséget találni. A zeneiskolában nem akartam egész állást vállalni, mert akkor minden délután éppen akkor lettem volna távol otthonról, amikor a gyerekek hazajönnek. Így családom biztatására ismét iskolapadba ültem, és elvégeztem a dentálhigiénikus képzést. A zeneiskola mellett nagy örömmel dolgozom ma is fogorvos testvérem és sógorom rendelőjében.

Az építkezés és a tanulás évei alatt az anyai és szakmai hivatás egyeztetése a fizikai megterhelésen túl komoly lelki vívódásokat is okozott: bántott, hogy ezek miatt kevés idő jut a gyerekekre. De utólag – látva a boldog családot magam körül – nem bánom, hogy így alakult, mert a közösen átélt nehézségek is erősíthetik az összetartozást, ha mellette közös családi élményekben is van részünk. A gyereknevelés öröme semmihez sem fogható. Látni, hogy kiegyensúlyozott felnőtt lett belőlük, érezni, hogy hálásak az értük végzett munkáért, hallani a baráti viccelődésüket, megtapasztalni viszontszeretetüket, minden nehézségért sokszorosan kárpótol.

Köszönöm a Talitának, hogy alkalmat adott erre a visszatekintésre. Több évtized távlatából úgy érzem, hogy két olyan körülmény volt az életemben, amely kiemelkedő segítséget jelentett a cikksorozat címét adó anyai és dolgozó női szerep összehangolásában.
Az egyik, hogy a döntéseimbe igyekeztem erősen bevonni a szerető Istent. Minél inkább sikerült ezt megtenni, annál inkább éreztem az Ő túláradó viszonzását, támogatását. Az Istenre való ráhangolódás talán az egyetlen biztosíték nekem arra, hogy jól érezzem magam a bőrömben a nehéz feladatok között is, és mindkét szerepet ajándékként fogadjam Tőle.

A másik meghatározó körülmény az volt, hogy házasságunkban a személyesnek tűnő célok sem csak a sajátjaink voltak, hanem Robival igyekeztünk kölcsönösen támogatni egymást, magunkévá tenni a másik örömét és bánatát is.

Robi szeretettel biztatja a férfiakat, hogy ha tehetik, próbálják ki a főállású apaságot. A gyerekekkel töltött hosszabb idő és osztatlan figyelem igen szép élményeket tartogat a férfiak számára is, és mind a gyerekekkel való kapcsolatra, mind pedig a házastársak egységére jó hatással van.

Gerber Zsófia

A képek a szerző tulajdonai.

Sorozatunk előző részei:

“Ez nem a Jézus Szíve Szeretetház…”

“Tizennyolc évi besűrített lelkesedést viszek oda”

A röghöz kötöttségtől – az anyaságon át – a kereszt felvállalásáig

“Vonzott a sokféleség”