Anya, a dolgozó nő 6. – Reggelek bélyegzőórával és kukásautó nézéssel
Gyermekekre mindig vágytam. Szeretni őket, gondoskodni róluk, megannyi örömteli, boldog pillanat. Úgy éreztem, az életnek ez az a területe, amelyben kiteljesedhetek, ahol hasznos lehetek és felszabadult.
Az akkori munkám nem okozott sok örömet, így lelkesen és szívesen maradtam otthon gyermekeimmel. Nálam nem jelentkeztek a „bezártsági” tünetek, élveztem az otthoni életet úgy három évig. Két gyermekem között két év a korkülönbség. Azon a bizonyos nyáron tehát az egyik három és féléves, a másik másféléves volt, amikor kicsi lányom minden áron óvodába szeretett volna menni. Büntetésnek érezte, hogy ő nem mehet be az ovisok közé az óvodakertbe. Anyagilag is igen rosszul állt a család, meghoztuk hát a döntést: ősszel munkába állok, amennyiben sikerül az óvodai illetve a bölcsődei felvétel. Sikerült.
A békés, nyugodt otthoni élet után így nézett ki egy napunk:
Reggel 7:15-ig kellett érkezésemet bélyegzőórával igazolni a munkahelyemen, ami elég távol esett az otthonunktól. Előtte elvittem a gyerekeket az óvodába illetve a bölcsődébe. Gyalog közlekedtünk, jármű nem volt arrafelé. Télen a sok ruhanemű akadályozta, hogy siessünk, jobb időben meg a kukásautók. Tudom, ez némi magyarázatra szorul. Igyekeztem olyan időben vinni a gyerekeket, nehogy találkozzunk a szemetesautókkal, mert akkor az én kicsi fiamat nem lehetett a járda széléről elvonszolni, az egész folyamatot guggolva nézte végig, nekem meg hevesen vert a szívem a kétségbeeséstől, hogy nem érek be időben a munkahelyemre. Akkoriban keményen szankcionáltak a késésért. Nem beszélve a szégyenről!
Hazafelé az elsők között hagytam ott a munkát, siettem az én kicsikéimért, hogy lefekvésig legyen időnk még szátszótérre menni vagy otthon játszani. A bevásárlást is elintéztük hazafelé, hiszen akkor még nem voltak nagy bevásárlóközpontok (autónk sem volt), naponta jártunk a boltba. Tízdekánként vettük a felvágottat, de a napi főzni valót is be tudtam szerezni ugyanott. Imígyen megpakolva bandukoltunk haza, s kezdődött a második műszak. Apára nem számíthattunk, ő reggel hatra járt dolgozni, délután meg érettségire készülve koptatta az iskolapadot.
Néha annyira elfáradtam, hogy hazaérve kellett egy kicsit aludnom, hogy folytatni tudjam a munkát: vacsorát főzni, gyermekekkel játszani – később segíteni őket a lecke elkészítésében, fürdetni, mosni, vasalni. „Édes taposómalom” volt, ami később, az iskolás évek alatt sem volt könnyebb, hiszen hordtam őket zeneiskolába, néha úszni, stb. A nagymamák nagyon fiatalok voltak, még javában dolgoztak, rájuk sem számíthattam. Egyedül apai nagyanyám volt hadra fogható. Ritkán vettem igénybe az ő segítségét, mert nagyon fájt a lába, s mire a járművekkel körbeutazta hozzánk a várost, már alig tudott menni. De mindig boldogan jött, imádta a dédunokáit, s őt is nagyon szerették a gyermekeim. Csak vészhelyzetben kértem meg a dédikét, amikor nem tudtam otthon maradni a beteg gyerekemmel. Ő jött hajnalok hajnalán, és maradt, amíg haza nem értem. Micsoda könnyebbség volt két gyerek nélkül dolgozni menni, s nélkülük vásárolni!
Amikor már egyedül mehettek az iskolába, adódott egy nagyszerű lehetőség: a lakásunkhoz nagyon közeli munkahelyre mehettem dolgozni és olyan munkát kaptam, amit nagyon szerettem: emberekkel foglalkozhattam. Végre kiteljesedhettem a munkámban is, és régi kedvtelésemnek is szánhattam egy kis időt, persze, ha már mindent elvégeztem otthon! Újra jártam kórusba, ami nagyon hiányzott az életemből. De előtte gondoskodtam az aznapi vacsoráról, mert a főtt ételt nem szívesen cseréltem fel a hideg élelemre. A vasalás sokszor elmaradt.. . minden nem fért bele a 24 órába.
Így telt az életem. A gyerekek felnőttek, már nyugdíjas vagyok. Megadatott, hogy nyugdíjasként évekig ápolhattam a szüleimet. Nem berzenkedtem, mert örültem, hogy szükségük van rám. Pedig úgy mentem nyugdíjba, hogy volt rövid és hosszú távú tervem is ezekre az évekre. Elvégeztem egy alapfokú jelnyelvi tanfolyamot, amit szüleim ápolása miatt nem tudtam kamatoztatni, nem sikerült tovább fejleszteni a tudásomat. Sőt, sajnos már azt is elfejeltettem, amit akkor még tudtam.
Öt évig “Föstőtábort” tartottam barátaimmal és családtagjaimmal az otthonunkban, mert nagyon jól esett festegetni, és közben jókat beszélgetni – együtt lenni. A festést nem szeretném abba hagyni. Rajzolni és festeni sem tanultam, de teljes kikapcsolódást nyújt, amikor belemártom az ecsetem a csodálatos, színes festékekbe, és rákenem a fatáblámra. Ez jobban kikapcsol, mint két hét a tengerparton.
Az élet kegyes volt hozzám, mert bár sokat kellett rá várnom, megszületett a drága kis unokám, akit nagyon-nagyon szeretünk papával együtt. Ha ránk kerül a sor, elvisszük az óvodába. Ha beteg, vagy óvodai szünet van, itthon maradhat velünk. Ilyenkor sokat játszunk, beszélgetünk, nevetgélünk.
Élvezzük az életet!
T. Balázsovics Katalin
A festmények a szerző munkái: 1. kép: Önarckép, 2. kép: Őrzőangyal (Zománckép), 3. kép: Új képek
Tweet