Talita

Anya vagyok…

Anya vagyok, amikor bébiszitter vagyok, és mesét olvasok. Anya vagyok, mert a gyermekek úgy hajolnak a könyv fölé és hozzám, hogy tudom: ez már bizalom.

Anya vagyok a leckeírásnál, fogmosásnál, pelenkázásnál, büfiztetésnél, Jó éjt!-kívánásnál.

Anya vagyok, amikor gyermekotthonban pedagógusként délutáni foglalkozásokat tartok, és csendesen beszélgetünk.

Anya vagyok, amikor halmozottan fogyatékosok gyermekotthonában, tehát szülő nélküli vak és mozgássérült gyermekek intézetében napról napra a legelemibb szükségletek elvégzésére tanítom a gyermekeket, WC-re menni, felöltözni, enni, rajzolni, számolni, énekelni, zenélni.

Anya vagyok, amikor járni tanítok és izmokat stimulálok. Vagy amikor hat éves, nyitott gerincű kisfiút pelenkázok, és amikor az SHS-szindrómás kislány evési reflexét ingerlem, hogy étel kerüljön a szervezetébe.

És anya vagyok akkor is, amikor a végstádium állapotában lévő, kórházi ágyban fekvő idős hölgyet, a legszebb és legkedvesebb nagyanyámat pelenkázom. És akkor is, amikor ugyanebben a kórházban más beteggel szóba állva kiderül, hogy nincs elég nővér, és végül én segítek lezuhanyozni a már nem idegen hölgynek.

Anya vagyok, amikor utcagyerekek kerítenek be egy parkban, ahol vártam egy pontatlanul érkező barátnőmet, aki végül nem is jött el. ĺgy több időm maradt arra, hogy beszélgessek velük, akik érdeklődnek – talán szemtelenül is kicsit, de végül is mindegy –, és arról esik szó, hogy jónak lenni jó. Dacára annak, hogy otthonról menekültek el anya és apa veszekedése elől.

És anya vagyok, amikor keresztfiaimat a keresztelővízzel megjelölik kis homlokukon, miközben a kezemben tarthatom őket.

Anya vagyok akkor is, amikor keresztfiammal én is fára mászom, és hóembert építünk, és – ha törik, ha szakad – tizedszerre is felhúzom a legmeredekebb hegyoldalon a szánkóját, mert tudom, hogy nincs jobb, mint gyereknek lenni, és szánkón ülni.

Anya vagyok, amikor bérmalányaim püspöki áldását, a Szentlélek kiáradását én is megkapom, a vállukon pihentetve karomat…

Anya vagyok, amikor gyerekek sereglenek körénk, mert szamárháton, a hegyen elővezetjük a Mikulást. És Anya vagyok, amikor betlehemi játékot szervezünk a gyerekeknek.

Gazdasszony anya vagyok, amikor két lovamat egy éven át gondozom, és nem megyek sehova, nem utazom, mert nem hagyhatom magukra, mert én vagyok nekik egyedül. És anya vagyok, amikor lesérült lovam mellett télen kinn alszom az istállószénában.

Anya vagyok, amikor el kell ajándékoznom Å‘ket, mert nem tudom Å‘ket tovább tartani pénzügyi gondok miatt, és hiányukat megsiratom, és újra megsiratom, és újra… Végül elengedem lelkembÅ‘l emléküket abban a biztos tudatban, hogy jó helyre kerültek.

Anya vagyok, amikor két házőrzésre szánt kutyámat felnevelem, vagy amikor ott vagyok az anyabárányom szülésénél, és ott vagyok az összes állatom szülésénél, a kiscsibék tojásból kikelésénél, és ott vagyok lovak és csacsim születésénél, az első felállásuknál. És később én viszem ki először a rétre-mezőre futkosni. És én csutakolom le a nap porát és szennyét. És tisztítom patájukat.

Anya vagyok, amikor verebek, rigók véletlenül az ablaknak repülnek, és megitatom őket, vitamint adva nekik, az állatorvos utasítása szerint, majd búcsúzva visszaeresztem őket a természetbe.

Anya vagyok, amikor etetem, táplálom és almozom a jószágaimat. Mikor napról napra megnézem, mennyit nőttek a gyümölcsfáink és a termés. És boldog vagyok, amikor látom felcseperedni és játszani az állatainkat, és egészségeseknek tudom őket.
Anya vagyok, amikor félig kikelt kiscsibét „inkubátorozok”, és pár nappal késÅ‘bb végül fellélegezve visszaereszthetem a testvérei közé.

Anya vagyok, amikor őszapóka fészekaljat összeszedek vihar után az útról, és az átfagyott kis testeket felélesztem.

Anya vagyok, amikor rám mosolyognak kismamák, és anya vagyok, amikor rámosolygok a nagy pocakú kismamákra a nőgyógyászaton én, akinek még lapos a hasa.

Anya vagyok – hormonjaim folytán potenciális anya –, és a férjem is magja szerint potenciálisan rendben lévő apa. És a peteérésem szerint is anya vagyok; készen állunk az anyaságra és családra.

Anya vagyok akkor is, ha vannak olyan tapintatlan emberek, akik az utcán találkozva felszakítanak egy sebet tapintat nélkül, azt tanácsolva, hogy: „ne görcsölj rá!”. Pedig nem azért meséltem el, hogy mi foglalkoztat, hanem mert csak meséltem, merre jártam egy adott napon: érdekes volt szerintem félnapig utazni, várakozni, kismamákkal beszélgetni, ultrahang-képernyÅ‘n petéimet méregetni és számolni…bla-bla. Mert gondoltam, kötelességem utánajárni mindennek. De nem görcsösen teszem. Nem görcs az, ha foglalkozom vele, és félnapokat szánok arra, hogy kiderítsék a misztikumot, mert ilyen a beteggondozás, ennyi idÅ‘t kell rászánni, és kész, a világ legtermészetesebb dolgának ügyében: hogy egy nÅ‘ gyermeket foganjon. Igen, ez az én utam, és ebbe nem kívántam belevonni akarata ellenére senkit, ahogy nem is értheti senki sem, akinek nem kellett ezt végigjárnia, mert neki mást kell tennie, amibe én sem szólok bele.

Szóval anya vagyok, mert a férjem szeret, és nő vagyok, és a gyermekünk anyja, a szó esszenciális értelmében. Ahogy Szűz Mária Édesanyánk mindenki anyja, mindenki helyett legfájdalmasabban szerető édesanya, pedig férfi nem is érintette. Vagyis Józseffel nem lehetett közös a gyermekük, a családfogalom általános értelmében; de a család lényege mégiscsak bennük van.

Most lett világos számomra, hogyan is van ez. A Szent Család példa annak is, aki mások számára egy nagy Kérdőjel. ĺgy azok is megnyugodhatnak a lelkükben, akik másként, másságban élnek, de szintén családi botrányban. Ezért hát ezt veszem magamra: a krisztusit.

ĺgy vagyok én is mindenekelőtt – bár megérintve férjem szerelmével, de botrányosan gyermektelenül – családanya.

Köszönöm Szűzanya Mária, Szent József és kis Jézus!

Gyorgyovich Katalin

Nyitókép

Kapcsolódó cikkeinkből:

Az anyaság – világnézetek kereszttüzében

Anyának lenni szívás?

Anyai ösztön: csak egy mítosz?

Az igazán nagy anyák

Üdvöz légy, Krisztus szent Anyja!