Talita

Anyai ösztön: csak egy mítosz?

Nem vagyok szakértő. Nem állnak rendelkezésemre táblázatok, kimutatások, kutatások. A tapasztalataimról szeretnék írni: az anya-gyerek kapcsolatra ma sokkal nagyobb súly, felelősség nehezedik, mint régebben.

Kedves pszichológus barátnőmmel beszélgettünk.
Ő felhozta példának a híres feminista könyvet (Elisabeth Badinter: A szerető anya. Az anyai érzés története a 17–20. században. Csokonai Kiadó, 1999.), amely szerint az anyai ösztön csupán egy modern mítosz, hiszen néhány évszázaddal ezelőtt is az anyák – Franciaországban – lelkiismeret-furdalás és gátlás nélkül neveltették csecsemőiket idegen dajkáknál, és azzal sem nagyon törődtek, hogy gyermekeik sorra meghaltak. A parasztasszonyok pedig lekötözték a gyermekeiket, amikor a mezőre mentek dolgozni. A gyerekek mégis felnőttek, egészségesek lettek – különösebb lelki sebek nélkül. Lehet, hogy Freud túlhangsúlyozza a szülő-gyerek kapcsolatot, és az ő hatására mi is? És mindez sérelmes a nőkre nézve.

Barátnőm felvetette még, hogy milyen érdekes, a hisztéria a 19–20. század fordulóján mennyire elterjedt lelki betegség volt, mára pedig eltűnt. De van helyette például anorexia, amely létezett száz éve is, de messze nem volt annyira gyakori, mint ma.

Hogyan is vannak ezek a dolgok? Mítosz lenne az anyai szeretet? Pszichés betegségek jönnek-mennek?

Ha visszagondolok olvasmányélményeimre, nem mondhatom, hogy a szülők és gyerekek közti szeretet ne létezett volna. Az Íliászban Hektór és Andromakhé is kötődnek fiukhoz, és az is hozzájuk. Priamosz elsiratja fiát, Hektórt, Akhilleusz pont az agg apa fájdalmát látva érti meg, hogy micsoda fájdalom vár a saját apjára, amikor majd a jóslat szerint elveszti őt. Az Odüsszeiában Pénelopé már szinte tisztelettel szereti fiát, Télemakhoszt. Az evangéliumban a kétségbeesett Jairus Jézushoz fordul, hogy gyógyítsa meg a lányát. Ha a kereszténység születése utáni idők Madonna-ábrázolásait idézem fel, azokon is egyértelmű, hogy az anya és fia között szeretetkapcsolat van. Lehetne ezt így ábrázolni, ha a művész maga nem élte volna át, vagy ne látott volna rá példát? A reneszánszban Janus Pannonius édesanyja halálára írt csodaszép elégiát:

„Aztán magzatodat puhaöblü karodra emelted,
S emlőidre tapadt kis csecsemő-ajakam.
Ó, hogy ölelgettél, ringattál drága öledben!”

Úgy tűnik nekem, az eltávolodás anya és gyermeke között, amiről Badinter ír, inkább csak egy közjáték az anya-gyerek kapcsolatban, nem az abszolútum, amihez mérni kéne magunkat…

De mégis kétségtelen, hogy családi viszonyaink közül a szülő-gyerek kapcsolat életünkre gyakorolt hatása sokkal meghatározóbbá vált, mint eddig bármikor. Ennek oka is eléggé érthető: Ahogy a 18. századtól a hagyományos közösségek egyre erőtlenebbekké váltak, majd szétestek; ahogy egyénként egyre kevésbé kapcsolódunk közösségekbe, ahogy az Istenbe vetett hit megtörik, úgy lesz egyre fontosabb a család szerepe, azon belül is a szülő-gyerek kapcsolat. Hiszen valakihez tartozni kell… Ez vezet ahhoz, hogy például az anya-gyerek kapcsolatra ma sokkal nagyobb súly, felelősség nehezedik, mint régebben. Anyaként gyakran szembesülünk azzal, hogy gyermekünk „csak ránk támaszkodhat”, „nekünk kell megtennünk értük mindent”. Ez óriási lelki megerőltetés lehet. Ráadásul elvárás is, hogy egy anya örömmel élje meg az anyaságát. Nem véletlen, hogy sokan – különösen értelmiségi nők – pszichés betegségbe esnek, pont az anyaságuk kapcsán (szülés utáni pszichózis, gyermekágyi depresszió, gyes-betegség, depresszió). Micsoda szerencse, hogy újabban az apák is egyre intenzívebben kapcsolódnak be – már a csecsemő – gyermekeik nevelésébe! És ez is korjelenség! Száz éve elképzelhetetlen volt, de akár még 20-30 évvel ezelőtt is ritkaságszámba ment az apa, aki tisztába tette a gyerekét, sőt, ma is van, aki megtagadja ezt. Mégis, egyre több apa képes bensőséges kapcsolatot kialakítani gyermekével. És ez jó mindenkinek.

Sokat szidott modern korunk egyik nagy lehetősége, hogy egyenrangú kapcsolatot alakíthat ki férj-feleség, és együtt, egyetértésben nevelhetik gyermekeiket. A hangsúly itt az együttműködésen van, ami a férfi-nő kapcsolat minden eddiginél nagyobb kiteljesedéséhez vezethet, és ez lehet a biztosítéka annak, hogy az anyaságot/apaságot örömként éljék meg. Persze, ha a nők a feminizmust nem fegyverként használják a férfiak ellen, hanem önmaguk megismerésének eszközeként, lehetőségeik feltárásaként. Nevezzük utóbbi attitűdöt, mondjuk, keresztény feminizmusnak.

Nem, az anyai ösztön nem mítosz. Csak mindig más tartalommal telik meg. Ahogy a társadalmi változások hatására eltűnhet egy betegség, és megjelenhet egy másik, úgy az anyai, szülői szeretet is változik. Az emberi érzelmeknek is van történelme, amit egyébként Elisabeth Badinter is hangsúlyoz. Csakhogy ez a történet nem az újkorban kezdődött, hanem annál sokkal régebben. Ezt tagadni – rövidlátás, ezzel érvelni a női egyenrangúság mellett – vétek.

Kóczián Mária

A fényképet Klausz Péter készítette.

Kóczián Mária korábbi írásaiból:

A házasságról – Kopp Mária halála után