Anyu, vedd meg! – Követelődző gyerekek
„Anyuuu – üvöltötte egy kisgyerek a szupermarketben –, vegyél nekem csokit! Naaa, vegyéél!”
Mindenki a hang irányába fordult. Egy fiatal nő bevásárlókocsit tolt, abban nyújtózkodott egy négyéves forma kisgyerek. Az anya szemmel láthatóan ideges lett a gyerek hisztijétől és a sok feléje forduló arctól. Megpróbálta csitítani, eredménytelenül. Végül haragosan felmarkolt egy csokit a polcról, letépte róla a papírt, és a gyerek kezébe nyomta. „Nesze, de most már aztán csendben legyél!” A kislánya csak rövid időre elégedett meg, mert még kétszer harsant föl a követelődző hiszti, utoljára a pénztár előtti sorban. A szájba adott rágógumi papírját az anyuka összegyűrte, és a zsebébe süllyesztette. Eszébe se jutott odanyújtani a vonalkódot a pénztárosnak.
Felidéződött bennem az a korszak, amikor én voltam kisgyerekes anya. Aggódtam, vajon ura tudok-e maradni a gyerekekkel adódó nehéz helyzeteknek, a nevelésüknek, a családi rendnek, amit az életünk feltételének gondoltam. Mai tudásom birtokában már nem aggódnék annyira, de az akkori félelmeimnek végül pozitív eredménye lett. A kezdetektől világos határokat szabtam a gyerekeknek: ezt lehet, ezt nem. A stratégia bevált. Ahogy növekedtek, és egyre ügyesebbé, megbízhatóbbá váltak, lazíthattam a fegyelmen – és ezt mindig jutalomnak, elismerésnek érezték. Fordított helyzetben: ha előbb vagyok engedékeny, és később rádöbbenek, hogy szigorítani kéne – esélyem se lett volna utólag szűkíteni a „gyeplőn”.
Nyiladozó értelmű gyerekeimnek előre megmondtam, mit szeretnék, még mielőtt elindultunk volna az üzletbe. Leguggoltam hozzá, a szemébe néztem, és tisztáztam: „Ugye nem fogsz kéregetni? Csak azt vásárolom meg, amire szükségünk van. Semmi mást. Ha hisztizel, nem megyek veled legközelebb az üzletbe.” Kétszer-háromszor elég volt ezt megbeszélni velük, és nem hoztak nehéz helyzetbe. Persze előfordult néha kis nyafogás, hogy ez vagy az milyen jó lenne, de azt ott nyugodt hangon meg tudtuk beszélni.
Mindig szánalommal néztem a boltban követelődző, hisztiző gyerekek szüleit, mert nyilvánvaló volt, hogy a helyzetet nem képesek kézben tartani, ráadásul mások előtt esik nagy csorba a szülői tekintélyükön. A szégyen indulatot és rossz döntéseket szül: a felnőtt kiabál, esetleg megveri a gyereket, vagy behódol és megveszi a kikövetelt játékot, édességet. Rosszabb esetben csak odaadja, és nem fizeti ki.
A zsebbe gyűrt csoki- és rágógumi-papír, a polcra letett üres üdítős flakon a gyerek életében folytatódhat az áruházban zsebbe csúsztatott mobiltelefonnal, és végződhet akár lakásbetöréssel vagy „a köztulajdon eltulajdonításával” is.
Mielőtt hideg, számító, ráadásul dicsekvő anyának tartana bárki, szeretném hangsúlyozni, hogy a fent leírt helyzetbe került szülők iránti részvét az, ami miatt megosztom a tapasztalataimat. Büszkén vallom: ma is így tennék, mert a módszer bevált. Néhány év közös vásárolgatás után már megtehettem, hogy néha szakítok a következetességgel, így vettem nekik ezt-azt az óhajuk szerint. Tökéletesen átérezték a pénz és a munka értékét, és ahhoz szabták vágyaikat. Ma már nagykamaszok, a felnőttkor küszöbén. Ha néha-néha kimozdulunk együtt vásárolni, lesem, hogy mi az, amire vágynak. Megtiszteltetésnek érzem, ha félszavukkal, szemvillanásukkal elárulják, mit szeretnének, és én azt megvehetem nekik, anyagi lehetőségeinkhez mérten.
Kölnei Lívia
Kapcsolódó cikkeink:
Tweet