Apák napjára – Zebedeus egyedül marad a bárkájában
Fiait magához hívja a vándor, és Zebedeus hallgat. Csendje több irányba mutat. Elképzelem, ahogy megpillantja Jézus vágatlan hajú, szakállú tanítói alakját. “Mit akar itt ez a rabbi? Hova viszi a gyermekeimet?” Értetlenség, zavar. – Mátyás Imre írása.
“És onnan tovább menve, láta más két testvért, Jakabot a Zebedeus fiát, és Jánost amannak testvérét, a mint a hajóban atyjukkal Zebedeussal a hálóikat kötözgetik vala; és hívá őket. Azok pedig azonnal otthagyván a hajót és atyjukat, követék őt.” Máté 4,21-22
Mennyi katartikus nagy mondat, életalakító, mozgósító aranymondás van a Szentírásban! Mennyi példaértékű, szent ember, akik áldozatukkal, hősiességükkel vagy engedelmességükkel örök kánonjai az igazaknak! Vagy hány és hány egyszerű, olykor egyszeri élet, akik csetlés-botlásukkal, Istentől újra meg újra elrugaszkodásukkal tanítanak. Példaéletek ők is. Ez a pár perc most nem róluk szól.
Villanásnyi ige-pillanatunkban most gondoljunk azokra, akik mindig árnyékban állnak! Akik keze nyomán nem válik szét a Vörös-tenger, és Góliát sem zuhan porba. Mert nem csinálnak semmit, vagyis semmi fontosnak tűnőt. Aranymondatok helyett beszéljen most a csend: ki nem mondott mondatok csendje. Négyszereplős jelenetünk – mert eléggé snittszerű a pillanat, lássuk be – egyetlen megszólalója a folytonosan embert kereső Jézus. Hív: itt csak ennyit tesz, mégis hívása lendíti mozgásba az eseményeket. Jakab és János is a helyzet cselekvői, a hívásra azonnal, így mondja az ige, azonnal indulnak. Csak egy szereplő van, aki szótlan, mozdulatlan. Az atya, Zebedeus csak részt vesz az eseményekben. Elsőre talán megadó passzivitása, úgy érzem, mégsem tétlen. Tétje bizonyosan van. Ez ugyanis nem a keresztyénség hőskora, lovagok és szentek ideje. Ekkor még nem divat Jézust követni, sőt azt sem tudhatjuk még, ki is az a Jézus pontosan. A “forgatás” helyszíne tradicionális zsidó háttér. Az apa szava törvény, az apa foglalkozása száll a fiakra, az apa neve alapján ismernek meg (Zebedeus neve a Bibliában többet elő sem fordul fiaitól külön). Patriarchális hatalom törik meg egyetlen pillanatban?
Fiait magához hívja a vándor, és Zebedeus hallgat. Csendje több irányba mutat. Elképzelem, ahogy megpillantja Jézus vágatlan hajú, szakállú tanítói alakját. “Mit akar itt ez a rabbi? Hova viszi a gyermekeimet?” Értetlenség, zavar. “Még mit nem! Két életerős, munkás férfit elvenni tisztes apjuktól?! Szó sem lehet róla!” Emberi, érthető reakció volna. “Fiacskáim, mit fogtok enni? Hol fogtok aludni? Térjetek észhez!” Aggodalom a holnapért… – igen, ezek mind lehetnének válaszok. De a végszó elmarad.
Vajon mi történik hát az apával? Jézus átható tekintete igézi meg? Hiszen voltak, akik elutasították a Mester hívását. Ennél kevesebbért is eltántorodtak az Úrtól (lásd Máté 8: “Követlek, uram, csak…”-mondatok). Vagy elvesztette ítélőképességét? Nem hiszem: két megtermett halászfiú még akkor is családfenntartó volt, ha verejtékkel és halszaggal kuporgatták össze a mindennapit. A két fiú nélkül az egész család jövője kockán forgott.
Nem, Zebedeus abban a percben maga is döntött: elfogadja fiai döntését. Sőt! Nem is kommentálja őket. Nincsenek “Most elmentek, de majd meglátjátok!“, “Bezzeg ide ne gyertek majd sírva kuncsorogni!” kiáltások. Nem kritizálja, nem vonja kérdőre szeretteit. Elengedi gyermekeit, mintha megérezné, sosem fog tudni annyit adni nekik, mint az Élet Ura. Sosem lesz olyan jó helyük, mint Jézus közelében. És engedi, hogy Jézus egy másik élettel ajándékozza meg őket. Találkoznak-e még valaha? Nem tudjuk. Aggódik értük? Biztosan. De bízik fiaiban, és még inkább az Istenben. Micsoda erő!
A fiúk már messze járnak. Zebedeus hajójában ül. Talán térdére támaszkodva gondolkodik. Sír is egy kicsit. Vagy ahogy én képzelem, megkeményíti arcát – “engem sírni ne lásson senki” – és folytatja, foltozza a hálót. Ott marad a parton, jelen marad, lehet hozzá hazatérni, lehet nehéz percekben számítani együtt érző csendjére.
Mindenkori Zebedeusok foltozzák az otthagyott hálókat ma is. Gyermekeik életét, hol durva halász kezekkel, hol tiplikkel és dübelekkel, hol “büszke vagyok rád”, és “bízom benned” mondatokkal. Éljenek a némán, háttérben élő, mozdulatlan, de nem tétlen Zebedeusok. A döntéseinkben jelen levő, de nem parancsolgató életek, az édesapák.
Mátyás Imre
(Június harmadik vasárnapján számos országban Apák napját ünneplik. A fenti írás ebből az alkalomból készült.)
A fotó a szerző tulajdona
Tweet