Talita

Arctalan egyetemek – arcátlan „szervezők”

Nem tudok túllépni a legutóbbi gólyatáboros botrányon, és az ott megtörtént bűncselekmény miatti szomorúságomon és felháborodásomon – írom nagyon visszafogottan.

A gólyatábor a nyolcvanas évek közepén sem volt apácazárda.

A Rakamazon almát szedő, Tokajban elhelyezett csapatunk igencsak felbolygatta a települések életét. Az ELTE BTK hallgatói, különösen a lányok, ritka kuriózumnak számítottak a térség férfitársadalma körében.

Napközben almát szedtünk – az még egy olyan kor volt, amikor a gólyatábor idejének jelentős részét a meló tette ki, nem az ivászat. Az sem hiányzott persze – pont Tokajban hiányzott volna? – csakhogy az egész nap friss levegőn unottan almát szedő fővárosi bölcsészek („Ne kopogjon az a vedér!” – kiabálta Erzsike/Marika néni, mi meg röhögtünk.) estére elfáradtak annyira, hogy vég nélkül azért mégsem lehetett inni. Aztán megint az almaszedés – rövidebb ivászat – almaszedés – alvás az almaföldön stb.

És persze nem ivott mindenki, és aki ivott, az sem a táborban, hanem besétált szépen a város valamelyik kiskocsmájába.

Akkor és ott is voltak mindenre kapható illetve kiszolgáltatott – szerencsétlen – lányok, a helyzetet kihasználó tajt részeg, a katonaságból éppen kiszabadult – szerencsétlen – fiúk. Ott is történt „mindenféle”, volt rá még a munka mellett is idő. Merthogy közösségi program, az bizony nem volt… Legeltettek minket hol az almaföldön, hol a táborhelyen. Egy lány, azóta is a barátnőm, gitárt hozott, és igen, lehet, hogy volt tábortűz… Talán…

Ez volt 1984 szeptemberében. A késő Kádár-kor nyomasztó éveiben.

Azóta eltelt pontosan harminc év. És amit utóbb, tanítványaimtól hallottam, ill. magam tapasztaltam, lesújtó a gólyatábor-fronton.

Nagyhírű fővárosi egyetemünk gólyahetén gátlástalan feladatok jelentették a beavatást, pl. alapnak számított, hogy lányok lányokkal csókolózzanak, trágár mondatokat mondjanak, megszabott mennyiségű alkoholt igyanak, és volt, amiről szemérmesen azt mondták ex-tanítványaim – akik sem prűdek, sem szívbajosak nem voltak egyébként –, hogy inkább nem is mesélik el, mert annyira undorító. Gyerekeim egy vidéki városban voltak úszótáborban, és a kollégiumban, ahol laktak, az egyik emeleten gólyatábor volt. Gyakorlatilag nem tudtak aludni egész héten. Hajnalig tartott a mértéktelen ivászat, üvöltő zene és ordítozás, visítozás. Volt, hogy az úszótáboros gyerekeknek magáról nem tudó, eltévedt részeget kellett kitámogatniuk a szobájukból.

Múlt hétvégén történt egy szörnyűség az ELTE jogi karának gólyatáborán, amiről a nyilvánosság is értesült. Mert nem hiszem, hogy ez az első eset, hogy kihasználják egy lány kiszolgáltatottságát egy gólyatáborban. Csak most kiderült, és reménykedhetünk benne, hogy végre lesz valami változás.

Nemcsak abban, hogy megfékezik a féktelen gólyatáborokat, amelyekben, végül is, mindenki áldozat lesz. Mert ha egy 18-20 éves csak elénekli a hírhedt indulót, lelkileg tulajdonképpen már megerőszakolták és bemocskolták. Hanem leginkább abban, hogy az egyetemek vezetősége végre ráébred arra, hogy az egyetem közösség kéne, hogy legyen. Mert az egyetem alapvetően nem az egyéni karrierek építésének a helye, hanem az innovációé, az innovatív szellem felébresztéséé, méghozzá a közösség, a kisebb egyetemi és a nagyobb társadalmi közösség érdekében.

De igazságtalan vagyok a magyar intézményekkel szemben, mert valójában óriási az ellenszél: áterotizált, primitív, vulgáris hangvételű média, az erkölcsi normák lazulása, sőt, ha szétnézünk a világsajtóban, számos cikket találunk arról, hogy világhírű egyetemek diákjai is gyakran mennek le kutyába. Ennek a szép példának a követése lenne a célja a magyar ifjúságnak is? És ezek szerint Cambridge-ben sem jobb a helyzet? Netán az értelmiség válságáról is szó van? Meglehet.

Visszatérve a szociális szempontra, érthető, hogy a nyolcvanas években óvakodtak az elvtársak attól, hogy az egyetemi ifjúság közösséggé váljon, érthető – de az már érthetetlen, hogy lassan negyedszázaddal a rendszerváltás után még mindig ott tartunk, hogy az egyetemek többségének nincs arca, közösségi szelleme, amelyből pozitív módon táplálkozni lehetne. Ez az én szememben arról szól, hogy még mindig nyomorultak vagyunk, akik nem tudnak magukkal, az adottságaikkal, képességeikkel, tehetségükkel mit kezdeni. (Lehet, hogy Cambridge-ben meg már nem tudnak?)

Kérdés, hogy akarunk-e egyáltalán kezdeni valamit.

Ha nem akarunk, akkor mindig akad majd egy arcátlan „szervező”, aki kihasználja a helyzetet.

Kóczián Mária

Nyitókép

Kapcsolódó írásainkból:

Ria-ria, Trágária!

Kényelem, egyenlősdi, önzés!