Talita

Az agyról, az őssejtekről, Amerikáról és a családról – Mezey Éva professzorral

Én az egész emberi szervezetet rendkívül csodálatosnak tartom, és azt hiszem, hogy minden ember, még a beteg ember is két lábon járó csoda!

Mezey Éva 1982 óta az Amerikai Nemzeti Egészségügyi Kutatóintézet (National Institute of Health – NIH) Neurológiai Intézetének kutatója. Jelenleg elsősorban őssejtkutatással foglalkozik. Nagy nemzetközi visszhangot kiváltott a felfedezése, hogy az idegrendszer a csontvelő felől is regenerálódik. Ezzel megdöntötte azt a korábbi (és még ma is sokak által érvényesnek gondolt) tudományos törvényt, amely szerint nincs mód arra, hogy az idegsejtek újratermelődjenek.

– Szentágothai professzor úr hatására határoztam el, hogy nem gyakorló orvos leszek, hanem kutató. Egyik előadásán elmesélte nekünk – és ez az előadás csak erről szólt –, hogy hogyan találta ki a kisagy működési mechanizmusát. (…) A történet óriási hatással volt rám. Őrzök is tőle néhány levelet, amelyben arra biztat, hogy szakadjak el a dogmáktól, próbáljak meg józan paraszti ésszel gondolkodni, mert ami logikusnak tűnik, az nagyon sokszor valóban igaz.
Gyakran évekre, évtizedekre visszaveti a tudomány fejlődését, hogy egy nagy ember egy alapvető tankönyvben leír valamit, amit attól kezdve mindenki megtanul, és abszolút igazságként kezel. Egy ilyen dogma volt, hogy az idegrendszerben nincs regeneráció, azaz szemben a szervezet összes többi szövetével, ott egyáltalán nincs mód arra, hogy az idegsejtek újratermelődjenek. Ezt évtizedeken keresztül nem vonta kétségbe senki. Szentágothai abban volt rendkívüli, hogy a tankönyvekkel szemben mert a szemének hinni. Ő tanított meg arra, hogy ne csak nézzek a mikroszkópba, hanem lássak is. Merjek látni. És amikor először tapasztaltam valami megdöbbentőt, beszéltem is róla a professzor úrral. Ez 1990 körül lehetett. (…) Ő volt az első ember, aki nem azt mondta, hogy ez egy komplett őrület, hanem azt, hogy ez rendkívül érdekes. Ugyanakkor figyelmeztetett, hogy mivel ez szemben áll az alapvető dogmával, nagyon óvatosnak kell lenni, publikálás előtt több irányból be kell bizonyítani. Ő azt mondta, hogy teljesen logikus lenne, ha az idegrendszerben is lenne valamennyi lehetőség a sejtek megújulására.

– Ez azzal a dogmával állt szemben, hogy meghatározott számú idegsejttel születünk, és ezek az életünk során csak pusztulhatnak.

– Így van. Ha bármilyen fejlődéstannal foglalkozó biológia tankönyvet megnéz, abban az áll, hogy az agyban az idegsejtek az embrionális fejlődés során alakulnak ki, és az agy gyakorlatilag „készen van”, amikor megszületünk. Semmilyen más szervből utánpótlást nem kap. Az idegsejtek között létrejönnek új kapcsolatok, hiszen állandóan tanulunk, ami a kapcsolatok újabb és újabb kombinációját jelenti, de nem jelent új sejteket. Tehát születésünk után az idegrendszerben semmilyen új sejt nem keletkezik.

– Nem ijedt meg, hogy ez egy alapvető dogmával áll szemben?

– Nem, mert általam nagyon tisztelt és nagyra becsült emberek azt mondták, hogy kövessem ezt a vonalat. Elkezdtem szisztematikusan dolgozni, hogy minden oldalról, különböző módszerekkel megpróbáljam bebizonyítani. (…) Az igazgatóhelyettesem, aki támogatott, azt mondta: „ezt bizony a Science-ben kell leközölni ahhoz, hogy az igazgató is elhiggye neked”. Így hát, amikor úgy éreztem, hogy elkészültem, megírtam a cikket, és elküldtem a Science szerkesztőségének. Újabb kísérleteket kértek. Végül a szerkesztő azt válaszolta, hogy nem meri a közlést vállalni. (…) Érthető, hiszen egy ilyen tekintélyes lap szerkesztőjének óriási a felelőssége. Ha valamit a Science megjelentet, azt majdnem mindenki készpénznek veszi, majdnem mindenki elfogadja. (…) Később mégis leközölte egy másik cikkel együtt, amelyet egy másik laboratóriumból kapott, ahol az általunk alkalmazott módszerektől teljesen eltérően jutottak ugyanarra a következtetésre.

– Nem volt csalódott? Nem érezte úgy, hogy ez a másfél éves hercehurca elvette öntől az elsőség örömét?

– Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is elvettek volna tőlünk. Inkább örültem, hogy igazunkat mások is megerősítették. Nem azt tartom igazán fontosnak, hogy kinek a neve kerül szóba egy felfedezés kapcsán, hanem azt, hogy minél előbb megszülessenek azok az eredmények, amelyeket már a gyógyításban is fel tudunk használni. (…)

– Mit szólt a Science-cikkhez az ellendrukker igazgatónő?

– Első reakciójaként elmondta, hogy az elmúlt ötven évben jó néhányszor előfordult, hogy egy eredmény megjelent a Science-ben, és később megcáfolták. Ő azóta sem változtatta meg a véleményét. A mai napig is egyike azoknak, akik a legkevésbé hisznek az őssejtekben. (…)

– Mi a funkciója ennek a regenerációs folyamatnak?

– Életünk folyamán megsérülhetünk, beteggé válhatunk, a különböző szövetekben lévő regenerációs képesség ezeket a sérüléseket próbálja helyreállítani és új sejtekkel kompenzálni. Az elmúlt tíz évben megtudtuk, hogy az idegrendszeri őssejtek segítségével az agy is képes valamennyire erre. Úgy gondolom, hogy a csontvelői őssejtek az idegrendszeri őssejteket képezik újra, és amikor a szükség elérkezik, ezekből az idegrendszeri őssejtekből alakulnak ki az új idegsejtek.

– Mégis léteznek az idegsejtek tömeges pusztulásával járó degeneratív betegségek, például a Parkinson- vagy az Alzheimer-kór…

– Valószínűleg ennek a regenerációs mechanizmusnak a kapacitása nem elég nagy ahhoz, hogy kompenzálja azt a tömeges pusztulást, ami ezeknél a betegségeknél bekövetkezik. (…) Itt látom egyébként a gyógyítás lehetőségeinek titkait. Esetleg fel tudjuk emelni ezt a regenerációs kapacitást olyan szintre, ami egy komolyabb sérülés esetén is rendbe tudja hozni az agyat. Tehát ha elérnénk, hogy több „gyógyító” őssejt keringjen a vérben, és azokból többet tudnánk becsalogatni az agyba, akkor több új sejt keletkezhetne az agyban.

– Az őssejterápiától ma csodákat várunk. Mit gondol erről, nem lehet, hogy túl nagyok az elvárások, és a végén csalódás lesz belőle?

– Én azt hiszem, hogy mint minden korábbi, hirtelen felbukkanó és divatossá váló téma esetében, az őssejtektől is sokkal többet várnak, mint amennyit a valóság hoz majd. Messze nem fog mindent megoldani, de képes lesz olyan betegségek gyógyítására, amelyekkel szemben eddig tehetetlenek voltunk. (…)
Szeretem az embereket, és azért választottam az orvosi pályát, hogy segíthessek. Mindig szem előtt tartottam, hogy amit csinálunk, az belátható időn belül hasznos legyen a betegek számára.

„Visszatekintvén tudományos pályafutásomra, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy – hasonlóan egy gyerek neveléséhez – egy kutató neveléséhez is egy egész falura (az én esetemben két városra és kontinensre) van szükség.” (Dr. Mezey Éva)

– Egy korábbi beszélgetésben nehezményezte, hogy egyik napilapunkban magyar származásúnak titulálták, holott magyarnak tartja magát. Ha ez ilyen fontos önnek, akkor nem lehetett könnyű döntés, hogy Amerikában maradjon.

– Amerikában sokkal jobbak a kutatási feltételek, és óriási előny, hogy az NIH-ben minden szakterületről dolgoznak olyanok, akik a világ legjobbjai között vannak. Bárkihez átsétálhatok, és beszélhetek vele, ha arra van szükségem. Tehát azt hiszem, hogy ha itthon maradok, ugyanezt az eredményt soha nem értem volna el. De valójában azért maradtam Washingtonban, mert férjhez mentem, és a férjem amerikai. Az összes többi előny nem lett volna elég ahhoz, hogy kint maradjak. Én nagyon magyarnak érzem magam, borzasztóan szeretem a magyar irodalmat, a verseket, nagyon nehéz, hogy időnként eszembe jut egy idézet, és nincs kinek elmondanom. Soha nem fogom Amerikát otthonomnak érezni, de megszoktam az ottani életet. Gyermekemet megtanítottam magyarul, vele tudok magyarul beszélni. Sok olyan fiatal magyar kutató jön az NIH-be, akikkel kapcsolatban vagyok, nyomon követem az itthoni eseményeket, minden évben legalább egyszer hazajövök. Amerikában más, nagyon más az élet, de megszoktam. Kényelmes, támogatnak…

– Sokan azt tartják a legnagyobb nehézségnek, hogy az amerikai társadalom sokkal önzőbb, sokkal individualizáltabb, mint a magyar. Alig van szomszédolás, pletykálkodás, kötetlen beszélgetés.

– Washington környéke nemzetközi terület. Az igaz, hogy a személyes kapcsolatokban nagyon nehéz kialakítani azt a típusú barátságot, ami itthon megvan. Ha Budapesten az éjszaka közepén lerobbanna az autóm, akkor még ma, húsz év után is van négy-öt olyan ember, akit nyugodtan felhívnék, és tudnám, hogy eljön értem. Amerikában a közvetlen családtagjaimon kívül nem hívnék fel senki mást. Azt viszont, hogy az ember mennyire épül be a közösségbe, szerintem irányítani lehet. Gyermekem iskolájában focicsapatot szerveztem a lányoknak, és én voltam az edzőjük, néhány évig én vezettem az úszócsapatot, tehát ha az ember jelen van ezekben a közösségi programokban, akkor a mindennapi szomszédolás és pletykálkodás „megoldható”. Nagyon szeretem a gyerekeket. A lányomon keresztül minden olyan aktivitásban részt veszek, amelyben gyerekek vannak. Azt hiszem, gyakorló orvosként a gyermekgyógyászatot választottam volna.

– Nem szeretett volna több gyereket?

– Ehhez már túl öreg vagyok. Anna is elég későn született, egyszerűen úgy alakult az életem, és azt hiszem, ez így volt jó. Amikor ugyanis befejeztem az egyetemet, és elkezdtem kutatni, tizenöt-tizenhat órát dolgoztam naponta. Ha akkor gyermekem lett volna, talán – akár tudat alatt – úgy éreztem volna, hogy visszatart. De amikor Anna megszületett, már birtokában voltam egy fontos ismeretnek: nagyon szép és nagyon érdekes a tudomány, de ha valami borzasztó fontos, és én nem fedezem fel, majd felfedezi valaki más. A gyerekem viszont csak az enyém. (…)

– Azt mondják, a tudományban nagyon sok a napi rutin, a „kulimunka”. És nagyon kevés az igazán boldog pillanat…

– Én az egész emberi szervezetet rendkívül csodálatosnak tartom, és azt hiszem, hogy minden ember, még a beteg ember is, egy két lábon járó csoda. Ha végiggondoljuk, hogy milyen rendkívül bonyolult egyetlen sejt is, és hogy az emberi léthez hányféle sejtnek és szövetnek kell koordináltan együttműködnie, akkor elképesztő, hogy mennyi egészséges ember van! Engem ez érdekelt mindig, és a mindennapjaimban szinte semmit nem tartok rutinnak. Ahányszor csak belenézek a mikroszkópba, mindig óriási örömmel és elképesztő csodálkozással látom, hogy a sejtek hogyan helyezkednek el, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és hogy egy betegség mit és hogyan változtat meg egy sejtben. Szinte minden alkalommal, amikor belenézek a mikroszkópba, valami újat tanulok.

Gimes Júlia a Kossuth Rádió Kutatók világa című műsorában beszélgetett Mezey Évával. Ennek rövidített változatát közöljük a Magyar Tudomány c. folyóirat 2005/4. száma alapján.
A teljes interjú itt olvasható.

Kép innen.

Korábbi interjúkból:

“Kerek élet, kerek beszéd” – Beszélgetés Kocsi Márta népi iparművésszel

Bozsik Yvette: “A cél a szeretet”