Talita

Az életet másnak adni – botrány?

Sokat ostorozzuk modern világunk liberalizmusát. Pedig számos olyan változás történt a szabadelvű gondolkodás elterjedésével, aminek örülnünk kell: ilyen például a leányanyák helyzetének megítélése. Ma már ritka, hogy valakit azért tagad meg a családja, vet ki magából a közösség, mert házasságon kívül szül gyermeket. Az pedig, hogy valakit emiatt meghurcoljanak, ahogy ez a középkor folyamán nem egyszer előfordult, elképzelhetetlen a nyugati világban. S szerencsére a „megesett lány” sem szokott öngyilkosságba menekülni.

Amikor arról beszélnek, hogy a nők mindig is éltek az abortusszal valamilyen formában a történelem folyamán, akkor jó észben tartani, hogy a magzat tudatos elpusztításának fő oka a szégyentől, a büntetéstől való félelem volt. A törvénytelen gyerek társadalmi státusza pedig nagyon alacsony volt.
A házasságon kívül született gyereket ma senki nem bélyegzi zabigyereknek, az életben – elvileg – ugyanolyan esélyekkel indul, mint a házasságban született gyermekek. Legalább is a származását senki nem fogja kutatni.
Az újkor folyamán az abortusz másik oka volt, hogy a 20. század elejéig egy vagyontalan nőnek nem volt lehetősége arra, hogy önállóan eltartsa magát és gyermekeit. Jó vagy legalább is elfogadható társadalmi állású férjet kellett találni ahhoz, hogy meg tudjon élni a család. Manapság egy nő, bár a mai Magyarországon meglehetősen nehéz körülmények között, de mégis képes megteremteni legalább a létminimumot maga és gyermekei számára. Látjuk ezt nem egy esetben.
Ha tehát egy egyedülálló nő terhes lesz, nem kell tartania a megbélyegzéstől, és számíthat arra, hogy képes lesz gyermekét eltartani. Nem kell az abortuszt választania.
És bár a nők nem dicsekszenek el az abortuszaikkal, attól sem kell félniük, hogy a magzatelhajtás miatt megvetik őket.
De mi történik akkor, ha egy nő úgy dönt, hogy megszüli gyermekét, de nem tartja meg, hanem örökbe adja? Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a környezet képes lesz elfogadni, sőt pártolni. Elgondolkodtam ezen: Elpusztítani egy életet – elfogadja a társadalom. De életet adni és ezt az életet másnak adni – botrány.
Különös.
Gyilkolni nem annyira bűn, mint a felelősséget valaki másnak átadni? Lehet, hogy megtaláltam Isten nélküli világunk egy sarokpontját?
Egyedül érezzük magunkat. Súlyok nehezednek ránk. Ezeket a terheket inkább tudatosan elpusztítjuk, vagy titokban elrejtjük, mint azt mondjuk valakinek: „Segíts rajtam!” Hiszen a másiknak is szüksége van segítségre… Például azoknak a házaspároknak, akik már évek, évtizedek óta gyereket szeretnének, de hiába. A mesterséges megtermékenyítéssel pedig erkölcsi vagy egészségügyi okokból nem élnek, nem élhetnek: „Segíts rajtam, gyermeket szeretnék”! Milyen jó lenne, ha ezt meghallanák azok a lányok, asszonyok, akik nem tudják, vagy nem akarják vállalni a gyermeküket! Ahelyett, hogy a pusztítás mellett döntenének, bátran vállalhatnák azt is, hogy megajándékozzák embertársukat a legtöbbel, amit egyik ember a másiknak adhat: egy élettel!

Kóczián Mária