Talita

Keresztény női magazin

„Az emberi drámák mélyen megrendítenek” – Interjú Ferenc pápával

Ferenc papa arctalan emberrel
„Az egyedüli, amit kérek tőled, hogy tisztán játssz velem” – mondta, mielőtt elindítottam a hangfelvevőt. A magány, a pizza, a félelem a testi fájdalomtól, az emberekre gyakorolt elbűvölő hatás, a dolgok, amelyek sírásra késztetik vagy nyomasztják, az utópiák értéke… Ilyen témákat érintettünk beszélgetésünk során.

– Elismeri, hogy elbűvölő hatással van az emberekre? Azt a többletet értem ezen, amit az ön személye hozzátesz a pápai tisztséghez.

– Hát igen… Tudom, hogy az emberek… (elgondolkodik, elhallgat). Először nem értettem, miért van ez. Aztán néhány bíboros beszámolt nekem arról, hogy az emberek azt mondogatják: „Értjük, amit mond.” Világos, törekszem arra, hogy a kihallgatások során példát is hozzak arra, amiről beszélek, mint ma is, amikor elmeséltem egy kis történetet negyedik elemista koromból. Ezért van az, hogy az emberek értik, amit mondani akarok. Amikor például azoknak az elvált szülőknek az esetéről beszéltem, akik túsznak használják gyermekeiket, ami igen elszomorító, áldozattá teszik őket, az apa rosszat mond a gyermeknek az anyjáról, és megfordítva is, és szegény gyermeknek minden összekavarodik a fejében. Igyekszem konkrét lenni, és ez az, amit az emberek elbűvölésének mondasz. Egyes bíborosok azt mondják nekem, hogy ez azzal áll összefüggésben, hogy az emberek értenek engem.

– Szereti az általános kihallgatást?

– Igen, szeretem mind emberi, mind lelki értelemben. Az emberek jó hatással vannak rám, pozitív energiát kapok tőlük, ahogy mondani szokás. Mintha az életem teljesen beleszövődne az emberek életébe. Én pszichésen nem tudok emberek nélkül élni, nem tudnék monasztikus szerzetesként élni, ezért maradtam itt, ebben a házban [a Szent Márta-házban – a szerk.]. Ez egy vendégház, van benne 210 lakosztály, negyvenen vagyunk, akik a Szentszéknél dolgozunk, a többiek pedig mind vendégek: püspökök, papok, világiak, akik jönnek, és megszállnak itt. És ez nagyon jó hatással van rám. Idejönni, enni az ebédlőben, amely tele van emberekkel, misézni, és a misére a hét négy napján kívülről, plébániákról jönnek emberek… Ez nagyon tetszik nekem. Azért lettem pap, hogy az emberekkel legyek. Hálát adok Istennek, hogy erről nem kellett lemondanom.

– Mi az, amit visszasír pápasága előtti életéből?

– Kimenni az utcára. Igen, azt visszasírom. Békésen sétálgatni az utcákon. Vagy elmenni egy pizzériába enni egy finom pizzát! (Nevet.)

– Kérheti, hogy hozzák ide a Vatikánba.

– Igen, de az nem ugyanaz. Épp ez a lényeg: odamenni. Én mindig is az utcák embere voltam. Bíborosként lenyűgözve jártam az utcákat, szerettem buszon, metrón utazni. A város lenyűgöz, lélekben városlakó vagyok. Nem tudnék olyan városban lakni, mint például a tiéd, nagyon nehéz lenne… De igen, Tres Arroyos nem is olyan kicsi, tudnék ott élni. Vidéki településen nem tudnék élni. (…)

Ferenc papa emberek

– A manilai látogatásán tavaly nyáron beszélt a sírás fontosságáról. Szokott sírni?

– Amikor emberi drámákkal találkozom. Például ezekben a napokban, amikor láttam, mi történik a rohingja nép tagjaival, akik bárkákban menekülnek a thaiföldi vizeken, amikor pedig a parthoz közelednek, adnak nekik valami élelmet meg vizet, aztán visszaküldik őket a tengerre. Mélyen megrendítenek az ilyesfajta drámák. Aztán ott vannak a beteg gyerekek. Amikor azt látom, amit itt „ritka betegségeknek” hívnak, melyek a környezet nemtörődömségének a következményei, egészen összeszorul a szívem. Amikor látom ezeket a teremtényeket, azt kérdezem az Úrtól: „Miért velük történik ez, és nem velem?” Amikor a börtönbe megyek, szintén elérzékenyülök. (…) Együtt ettem a foglyokkal, és miközben velük beszélgettem, eszembe jutott: „Gondoljam csak el, hogy én is itt lehetnék.” Vagyis egyikünk sem lehet biztos abban, hogy sose fog elkövetni valamilyen bűncselekményt, valamit, amiért lecsukhatják. Akkor felteszem magamnak a kérdést: Miért engedte meg Isten, hogy én ne legyek itt? Fájdalmat érzek őmiattuk, és hálát adok Istennek, hogy én nem vagyok ott, ugyanakkor azt is érzem, hogy ez a hálaadás illő is, hiszen őnekik nem volt meg a lehetőségük, mint nekem, hogy ne kövessek el valamilyen meggondolatlanságot, amiért börtön jár. Ez belül sírásra fakaszt. Mélyen megrendít.

– De ténylegesen könnyeket szokott hullatni?

– Nyilvánosan nem sírok. Két alkalommal már a határán voltam, de még időben vissza tudtam tartani. Nagyon megilletődtem, a könnyeim is kicsordultak, de úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és kis idő múlva a kezemmel letöröltem az arcomat.

– Miért nem akarta, hogy sírni lássák?

– Nem tudom, úgy éreztem, haladnunk kell tovább. (…)

– Mitől fél?

– Általában nincs bennem félelem. Inkább vakmerő vagyok, anélkül cselekszem, hogy a következményekre gondolnék. Ez időnként fejfájást is okoz nekem, mert olyan szó is kicsusszan a számon, aminek már nem kellene. (Nagyot nevet.) Ami a merényleteket illeti, Isten kezében vagyok, és imámban azt mondom azt Úrnak: „Nézd, ha ennek kell történnie, hát legyen, csak azt az egy kegyelmet kérem, hogy ne fájjon” (nevet), mert nehezen viselem a testi fájdalmat. A lelki fájdalmat elviselem, de a testit nem. Ehhez nagyon gyáva vagyok, nem arról van szó, hogy félnék egy oltástól, de örülök, ha nincsenek testi fájdalommal kapcsolatos problémáim. Nagyon nehezen viselem, feltételezem, ez azóta van így, hogy tizenkilenc éves koromban megműtötték a tüdőmet.

– Nyomás alatt érzi magát?

– Van stressz. Minden vezető beosztású ember érez stresszt. Jelenleg az, ami leginkább rám nehezedik, az intenzív munka. Nagyon erős a munkaritmusom, ez a tanév végére jellemző tünet, a tanév itt június végén fejeződik be. Ilyenkor ezer dolog gyűlik össze, és vannak problémák… Aztán ott vannak azok a problémák, amelyeket nekem okoznak: hogy mit mondtam és mit nem mondtam… A média kiragad egy mondatot az összefüggéséből. Például elmentem az ostiai plébániára, közel Rómához, üdvözöltem az embereket, és ott voltak az idős és beteg emberek is, akiket egy tornateremben helyeztek el. Ültek, én pedig végigsétáltam mellettük, és üdvözöltem őket. Azt mondtam: „Nézzétek csak, milyen klassz, ahol a gyerekek játszani szoktak, most idősek és betegek vannak. Megértelek benneteket, mert én is idős vagyok, nekem is megvannak a magam bajai, én is kissé beteg vagyok.” Másnap már ezzel a címmel jelentek meg az újságok: „A pápa bevallotta, hogy beteg.” Ezzel az ellenséggel szemben nincs mit tenni. (…)

– Tetszik önnek, hogy a „szegény pápának” titulálják?

– Ha egy másik szót is használnak, akkor igen, így például: „Szegény ember!”(Ismét hatalmasat nevet.) A szegénység az evangélium szív-közepe. Jézus a szegényekhez beszélt. Ha kiveszed a szegénységet az evangéliumból, semmit sem értesz belőle, a velejétől fosztod meg.

– Nem utópia azt gondolni, hogy a szegénységet teljes körűen meg lehet szüntetni?

– De igen, ám az utópiák késztetnek előrehaladni. Szomorú lenne, ha egy fiatalnak nem lennének utópiái. Három dolog van, aminek mindnyájunk életében meg kell lennie: emlékezet, képesség látni a jelent és a jövőre irányuló utópia. Az emlékezetet nem szabad elveszíteni. (…) Egyszer egy nagyon szépet olvastam: „A jelen, a világ, melyet kaptunk, nemcsak az öregek ránk hagyott öröksége, hanem inkább az a kölcsön, amelyet gyermekeinktől kaptunk, hogy a legjobban kamatoztassuk számukra.” Ha elvágom a gyökereimet, és elveszítem az emlékezetemet, az történik velem, ami minden növénnyel: elpusztulok. Ha egyedül a jelennek élek, és nem törődöm a jövővel, az történik velem, mint minden rossz gondnokkal, aki nem tud terveket készíteni. A környezetszennyezés ilyen típusú jelenség. Ennek a három dolognak együtt kell járnia, ha bármelyik hiányzik egy nép életéből, az romlásnak indul.

– Melyek a mai világot gyötrő legnagyobb bajok?

– A szegénység, a korrupció, az emberkereskedelem… Lehet, hogy nem pontosan emlékszem a statisztikai adatokra, de mit válaszolsz, ha megkérdezem: Mi áll a további helyeken, mire költenek az emberek a legtöbbet a világon az élelem, a ruházat és az orvosság után? Nos, negyedik helyen a szépségápolási cikkek, az ötödiken pedig a hobbiállatok vannak. Ez bizony súlyos! A házi kedvencek gondozása kicsit olyan, mint a szeretet programozása, vagyis képes vagyok programozni egy kutya vagy egy cica szeretetválaszát, és így már nincs is szükségem az emberek közötti kölcsönös szeretet megtapasztalására. Nyilván túlzok, nem is kell szó szerint venni, de ez mégis aggodalomra ad okot.

– Miért ismétli mindig, hogy „imádkozzatok értem”?

– Mert szükségem van rá. Rászorulok arra, hogy a nép imája támogasson. Ez egy belső szükséglet, kell, hogy a nép imája támaszt nyújtson.

– Hogyan fognak emlékezni önre az emberek? Minek örülne?

– Ha úgy emlékeznének rám, mint egy jó emberre. Ha azt mondanák: „Ez jó ember volt, aki igyekezett jót tenni.” Nincs más kívánságom.

Részletek a Ferenc pápával 2015. május 21-én készült interjúból, amely a Tres Arroyos-i (Buenos Aires) La Voz del Pueblo című argentin napilapban jelent meg május 24-én. Riporter: Juan Berretta. A fordítást az eredeti spanyol változatból Tőzsér Endre SP készítette. A teljes cikk itt olvasható: Magyar Kurír


1. kép, 2. kép


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Kereső

Alapítványunk

A Fiatalok, a Nők, az Ember Méltóságáért Alapítvány
Számlaszámunk: 10918001-00000120-06900008
Anyagi támogatást szívesen fogadunk. (Adó 1%-ra sajnos nem vagyunk jogosultak.)

Hírlevél

Add meg az email címedet, majd a megjelenő ablakban írd be az ellenőrző kódot.

Nyilvántartási szám: NAIH-105162