Talita

Az én Kodály-kultuszom

A családban, ahol felnőttem, Kodály-kultusz volt. Édesapám honosította meg, aki középiskolásként találkozott Kodály Zoltánnal, és később, amikor ének-zene szakos tanár lett, példaképévé vált. Ha fiúnak születek, a Zoltán nevet kaptam volna.

Nem volt ám egyszerű Kodály Zoltántól autogramot kapni. Amikor az iskolás gyerekek körülötte tolongtak, ceruzával és papírral a kezükben, ő néhány hangjegyet firkantott a papírra, és csak azoknak írta alá, akik szolmizálni tudták a hangokat. A többieknek be kellett érniük a kottával.

1882-ben született ez a kivételes ember, művész és tanár egy személyben. Sokan Petőfi reinkarnációjának tartották fiatal korában, nem alaptalanul: külsejük is hasonlóvá tette őket, és az a forradalmi lendület is, amellyel Kodály Zoltán felvállalta a magyar zenei élet – és közvetetten a művelődés, a nemzettudat – megújítását. Nagyszerű, hogy részben siker koronázta a törekvéseit.

Személyisége ideológiák felett állt. A Tanácsköztársaság idején a zenei direktórium tagja lett (Bartók Béla és Dohnányi Ernő mellett), mert egész életében fontosnak tartotta a népi kultúra és művelődés ügyét. A bukás után fegyelmi határozattal megvonták zeneakadémiai kinevezését, kényszerszabadságra küldték, majd két év múlva rehabilitálták.
A két háború közötti időszakban egyre ismertebbé vált zeneszerzőként és a zenetanítás megújítójaként – nem csak itthon, hanem Nyugat-Európában és Amerikában is. Sok lesújtó szakmai kritikában és sok társadalmi elismerésben részesült. A nyilas eszmék hatalomra jutásakor tiltakozott, majd zsidókat próbált menteni, végül feleségével szolidárisan rejtőzni kényszerült.

A II. világháború után azonnal a kulturális újjáépítés élvonalába került, három évig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. A Rákosi-hatalom idején már akkora hazai és nemzetközi tekintélye volt, hogy nem merték félreállítani, még vallásosságát és kritikus természetét is kénytelenek voltak elviselni. Az 1956-os forradalommal szimpatizált, de nem vett részt benne, így a forradalom leverése után nem számoltatták el. Folytathatta népnevelő munkáját, ami a Kádár-rendszer profiljának is megfelelt. Tekintélye, hatása ekkor teljesedett ki. Nagy része volt abban, hogy Magyarországot – még ma is – a zenei nevelés nagyhatalmának tartják, amely ontja a tehetséges muzsikusokat. Zenepedagógiája, a Kodály-módszer lelkes csodálókra és követőkre akadt a Föld több országában.

Mit kedvelek benne? A zenéjét és az egyéniségét.

1923-ban mutatták be talán legismertebb és számomra legkedvesebb művét, a Psalmus Hungaricust. Gyerekkoromban, amikor először hallottam, még nem tudtam semmit az elárultság érzéséről, sem Trianonról, mégis megéreztem a zenéből azt a fájdalmat, amit Kodály érezhetett az őt ért mellőzés miatt, és amit az akkor élő emberek érezhettek az ország megcsonkítása miatt. Az 1936-ban komponált Budavári Te Deumot is akkor hallottam, amikor a lelkemet alig érintette még az istenhit, ezért ámulattal figyeltem ezt a hálaadó, Istent dicsérő művet – így is lehet ünnepelni? Közben pedig énekeltem az iskolában népzenei ihletésű dalait és kórusműveit (az úttörőindulót is), és megnéztem a Háry Jánost.

Apám énekkarával eljutottam hangversenyekre, ahol néhány kórusművével ismerkedtem meg. Középiskolás voltam, amikor kedves olvasmányom lett az Így láttuk Kodályt című könyv, amelyben munkatársai és tanítványai emlékeztek rá. Különös, szófukar, elveihez következetesen ragaszkodó, mégis nagyvonalú ember képe rajzolódott ki előttem. Nem bókolt azoknak, akiknek a jóléte érdekében bókolnia kellett volna, mégis előbb-utóbb mindenki behódolt az egyéniségének és az életművének.

Kodálynál végeztem el privát növendékként a mesteriskolát. Az első lecke után némi aggodalommal kérdeztem a tanár úrtól, hogy mi lesz a tandíjjal. Ezt felelte: „Jól tudom, hogy magának nincs módjában megfizetni az én tandíjamat. Én pedig alacsonyabb honoráriumot nem fogadok el, tehát semmit se fog fizetni.” (Serly Tibor zeneszerző, karmester)

Tetszett, hogy a kultúra demokráciáját akarta megvalósítani. „Legyen a zene mindenkié!” – vallotta, és úgy vélte, hogy egy falusi énektanár fontosabb, mint egy operaigazgató, és az egész nép zenei nevelése legalább olyan fontos, mint az elit zenészképzés.

A 20. század első évtizedében figyelme a népdalok felé fordult, azoktól remélte a magyar zene megújítását. Így ismerkedett meg Bartók Bélával, akkor vette kezdetét legendás barátságuk, amit sem az őket folyton összemérő és összeugrasztani akaró emberek, sem az idő, sem a távolság nem tudott tönkretenni. Tetszett az is, ahogy próbálta rávenni a Bartók családot, hogy éljenek egészségesen:

Kodályék akkoriban vegetáriánus életmódot folytattak, lehetőleg nyers koszton, aludttejen és salátán éltek, és másokat is igyekeztek erre rábeszélni. Apámnak tetszett a gondolat, de megszokott étrendjét képtelen volt megváltoztatni. Kapóra jött viszont, hogy rajtam ki tudta próbálni ezt a módszert, így én, Kodály hatására, húsevés nélkül nőttem fel. A nap- és levegőkúra azonban mindnyájunknál bevált, és Kodály megmutatta a modern testedzés módszereit is. (ifj. Bartók Béla)

Kodály a maga beteges fiatalkori alkatát tudatos edzéssel, sok kirándulással, tornával erősítette, hogy kitartson nyolcvanöt évig. Hasonlóan kemény következetességgel fejlesztette műveltségét, és ezt várta el a tanítványaitól is. Elképedve olvastam róla, hogy hetvenes és nyolcvanas éveiben ógörögül tanult, mert eredetiben szerette volna olvasni Homéroszt. Vajon én is ilyen értékesnek tartanám az életemet nyolcvanévesen?

A házasságai sem nevezhetők átlagosnak. Huszonnyolc éves volt 1910-ben, amikor feleségül vette a közel húsz évvel idősebb Schlesinger Emmát, akivel negyvenkilenc évig éltek együtt. Emma különleges, vonzó jelenség lehetett, mert Bartók Béla is szerelmes volt belé. Ráadásul művelt asszony, akinek az ismerősi köréhez tartozott szinte mindenki, aki akkor budapesti értelmiséginek számított, és maga is kiváló zeneszerző lehetett volna, ha személyét nem szenteli teljesen férje életműve kibontakoztatásának. A megözvegyült Kodály hetvenhét éves korában feleségül vette a nála ötvennyolc évvel fiatalabb Péczely Saroltát, régi barátai lányát, aki a mai napig hagyatékának gondozója, szellemi hatásának ébren tartója.

A kultusz híve vonzza a kultusz másik hívét. Nem is csodálkoztam tehát nagyon, amikor kiderült, hogy vőlegényem (aki ma a férjem) szakdolgozatát Kodály Zoltán magyar költők verseire szerzett kórusműveiről írta.

Volt benne valami Krisztusi. Nemcsak külsejében – ez sokaknak feltűnt –, hanem legbelsőbb, rejtett lényében is. Távoli volt és közeli, gyöngéd és kérlelhetetlen, szűkszavú és szókimondó, komoly és derűs, nagyvonalú és a legcsekélyebbet sem elhanyagoló. Nem úgy viselkedett, mint aki önmagát keresi, vagy éppenséggel mások tetszését; olyan inkább, mint aki egy belső hangra figyel szakadatlanul. Az irányítja percről percre. (Szedő Dénes költő, ferences szerzetes)

Kodály Zoltán élete ritka sors: egy időre próféta lett a maga hazájában is! Nemcsak a magyarországi zenészek kiváló képzése, az általános zenei műveltség viszonylag magasabb foka, hanem a táncház-mozgalom sem képzelhető el nélküle. Ma is hat azokra, akiknek fontos, hogy a magyar kultúra értékeit megőrizzék, közöttük különösen azokra a lelkes fiatalokra, akik népzenét tanulnak és játszanak.
Ennek ellenére ma újra divat lett Kodály zeneszerzői és pedagógusi nagyságát megkérdőjelezni, elveit, tanítását idejétmúltnak bélyegezni. Minek zaklassuk a gyerekeket szolmizálással, kottaírással, amikor az írás és a matek is épp elég nehéz nekik? Minek nekünk Kodály-módszer? Mások máshol nélküle is befutott zenészek lesznek – vélik többen, akik „vigyázó szemeiket Nyugatra vetik”. Pedig talán inkább Keletre: Kecskemét, Nyíregyháza, Japán és Kína felé kellene tájékozódniuk.

Kölnei Lívia

1. kép innen
2. kép: Bartók Béla és Kodály Zoltán (1905)
3. kép: Autogramot kérő gyerekekkel
4. kép: Első feleségével, Schlesinger (Sándor) Emmával (1941)
5. kép: Második feleségével, Péczely Saroltával (1960 k.)

Forrás: Így láttuk Kodályt. Szerk. Bónis Ferenc. Püski Kiadó, 1994.

Hasonló, emlékező cikkeinkből:

Miért szeretem Karol Wojtyłát?

Egy cigányember, akit mindenki tisztelt

Boldog Sancha – az ismeretlen Árpád-házi szent