Az Erkel legyen mindenkié!
2013. március 1-től újra működik a százéves Erkel Színház. Néhány napja egy kiváló előadást láttam, és sok furcsa gondolat merült fel bennem.
Az Erkel Színház története magában hordozza az elmúlt évszázad viszontagságos történelmének nyomait. Már az elnevezései is változó korszakokat, szándékokat, trendeket tükröznek: Népopera, Városi Színház, Magyarok Művelődési Háza, Erkel Színház. 1911-es megalapításakor és később is az volt a cél, hogy sok ember elérhető áron lehessen részese az előadásoknak. Az épület hosszú fennállása alatt helyet adott varietének, mozinak, bokszmeccsnek, koncerteknek és politikai gyűléseknek is, sőt, még bombák is robbantak benne. A mai napig a főváros legnagyobb férőhelyű (közel 2500) színháza.
Kisgyermekkorom néhány ködös, de emlékezetes zenei élménye kötődik hozzá. Itt láttam például Kacsóh Pongrác János vitézét. Kukorica Jancsi utolsó, Iluskát sirató dalát Apám gyakran énekelte otthon, mély átéléssel: „E rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél. / Nem tud az írni, aki küldte, aki küldte már nem él. / Fekszik a csendes temetőben, szemét lezárta a halál, / de él szerelme, ez a rózsa, / e rózsa, rózsa rózsaszál.”
A Népopera idejében
Gyerekkoromban az operaénekesek zöme visszatetszően túlsúlyos volt. Egy gyerek vagy egy fiatal még akkor sem tudja ezt elfogadni, ha különlegesen szép a hangjuk. A külsejük illúzióromboló volt, és én nem tudtam elhinni, hogy Toscába vagy Pillangókisasszonyba tényleg beleszerethet valaki, és ugyanez vonatkozott a pocakos Cavaradossikra és Pinkertonokra is. Ma már más a helyzet: nem csak kiváló hangú, hanem jó külsejű énekesek lépnek színpadra, akiknek fontos a színészi teljesítmény is.
Az a korszak, a „gulyáskommunizmus” időszaka számomra juttatott egy-két ajándékot, köztük az olcsó, mindenki számára elérhető kultúra lehetőségét. Azt, ami – kivételesen – jó volt a szocializmusban, és amit a rendszerváltás után – mint gyereket a lavór vízzel – kilöttyintettünk a semmibe.
Az Erkel Színház persze még messze van a teljes felújítástól. Sok javítás, szépítés történt már, de a színházterem még mindig négy évtizeddel ezelőtti fílinget kelt. A homlokzati vakolat elfogadhatóan néz ki, de a többi fal vakolata omlik. Ne legyünk türelmetlenek, a munka dandárja nyáron zajlik majd, és november 7-ére, Erkel Ferenc születésnapjára tervezik az ünnepélyes megnyitót. Ez most még csak a „próbaüzem”.
Az Erkelről valahogy nem tudnak lekopni a múlt árnyai, főleg a szocialista bélyeg. Itt van például ez a november 7-ei dátum. Valaha a „Nagy Októberi Szocialista Forradalmat” voltunk kötelesek ünnepelni azon a napon. Talán jó is, ha a régi, kényszeres ünnepek emlékét feledtetjük valami mással, mondjuk a zene kiemelkedő alakjának születésnapjával. De ott áll még az Erkellel szemben az egykori Pártház is, mint valami szellemkastély (a kastély azért túlzás). Rossz emlékű épület: az egykori Volksbund-székház, majd a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyar Szocialista Párt székháza. Nem csoda, ha utóbbi képviselői végül máshová költöztek. Felső erkélyén a szél egy megtépázott feliratot lobogtat: „Nem felejtünk…”
2013. március 1-jén
A tér (az egykori Baromvásár, Tisza Kálmán, majd 1946-tól Köztársaság tér) több véres politikai esemény színtere volt, ma azonban II. János Pál pápa nevét viseli. Itt az ideje, hogy a békesség és a művészet tere legyen, főszerepben az Erkel Színházzal, a kultúra egyik székházával. Úgy, ahogy azon a napon, amikor családommal a Don Giovanni előadásán vehettem részt fél mozijegy áráért. Kivételesen szép élményben volt részem, pedig nem tartozom az operarajongók közé. Inkább a művészek emberi teljesítménye nyűgöz le, nem a zene vagy a cselekmény. Aki szépen el tud énekelni egy Mozart-, Verdi-, Puccini- vagy Wagner-áriát, az csúcsteljesítményt nyújt: az emberi hanggal elérhető legfelsőbb szintre jut el. Ez független attól, hogy valaki szereti a műfajt vagy sem.
A március 9-ei Don Giovanni-előadás számomra (és családom hivatásos zenész tagjai szerint is) ilyen csúcsteljesítmény volt, a világ bármely híres operaszínpadán megállta volna a helyét. Felsorolom az énekesek nevét, mert büszke vagyok rájuk:
Don Giovanni: Bretz Gábor, Leporello: Cser Krisztián, Donna Anna: Miksch Adrienn, Donna Elvira: Szabóki Tünde, Zerlina: Keszei Bori, Masetto: Gábor Géza, Don Ottavio: Tarjányi Tamás, Kormányzó: Berczelly István
Ez a néhány hónap – a „próbaüzem” ideje – valószínűleg kegyelmi időszak a közönség (és az újonnan felvett zenészek) számára. Változatos és kiváló előadások, olcsó színházjegyek… Igyekszem is kihasználni a lehetőséget, mint ahogy rajtam kívül még több ezren: legközelebb irány a Don Carlos!
Bárcsak sokáig, hosszú évekig tartana ez a próbaüzem!
Kölnei Lívia
Fotók: az Erkel Színházért rajongók Facebook-oldaláról.
Kapcsolódó cikkeinkből:
Jadviga párnája a Belvárosi Színházban
Rómeók és Júliák – Őszinte leszel vagy bátor?
Tweet