„Az oroszoknak ekkor már remegett a lábuk” – Nőtüntetés december 4-én
Bár a fegyveres ellenállást november 11-ére teljesen megtörték, abban, hogy a forradalom nem bukott el végleg, mégis sokan bíztak még. Miközben tízezrek menekültek nap mint nap Nyugat felé, működtek a munkástanácsok, az értelmiség forradalmi tanácsa, és országszerte számos tiltakozó akciót szerveztek november folyamán és december elején.
A szovjet segítséggel hatalomra jutott illegitim Kádár-kormány a többség szemében megvetés tárgya volt. De Mindszenty bíboros, immár az amerikai követségről, hiába tiltakozott a szovjet megszállás ellen. November 22-én Nagy Imrét és társait elrabolták a jugoszláv követségről.
Ebben a légkörben szervezték meg a nagyobb gyárak sztrájkját november 21-22-én, 23-án pedig a „néma tüntetést”, amikor Budapesten délután kettő és három között minden leállt, az utcán szinte senki nem volt. És miközben december 2. és 5. között a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságának ülése ellenforradalomnak bélyegezte a forradalmat, december 4-én asszonyok tömege vonult a Hősök terére.
December 1-jén határozta el Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula (a Péterfy Kórház alagsorában november 4-e után is illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport), hogy a szovjet megszállás egy hónapos évfordulójára az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. Később hasonló tüntetésre került sor december 6-án Gyulán, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett, 9-én Miskolcon, 10-én pedig Egerben.
A nőket kiáltványban szólították meg mint anyákat, nővéreket, leányokat, barátokat, az áldozatok hozzátartozóit. A gyász eseménye volt ez a felvonulás. A nők évezredek óta ismerik már a gyászoló szerepét, hiszen ez a feladat elsősorban mindig rájuk hárult. S ha valakinek éppen nem is halt meg rokona, barátja, a század bőven nyújtott lehetőséget arra, hogy a család vagy bármilyen közösség elveszítse tagjait. Az első világháború, az azt követő forradalmak, vörös- és fehérterror, a gazdasági válság, a második világháború, a hadifogság, a kommunista diktatúra, a kivándorlás mind-mind nyílt sebeket hagyott a lelkeken. Nem lehetett nehéz együtt érezni a forradalom áldozataival és hozzátartozóikkal.
Banovits Tamás filmrendező szemtanúként így emlékszik az eseményre:
„Aztán egy operatőr ismerősömmel /…/ kimentünk a Hősök terére, és elhelyezkedtünk a kamerával az egyik sarki ház kertjében. Egyszer csak megjelentek az oroszok is, három teherautóval, leugráltak a platókról a katonák, s szorosan, vállat a vállhoz vetve, előreszegezett szuronnyal lezárták a térre vezető utakat, utcákat. Falfehér volt az arcuk, látszott, hogy félnek.
– Önöket nem vették észre?
– Nem tűntünk fel nekik. Aztán lassan, de félelmetesen megérkezett a feketébe öltözött asszonyok sűrű, faltól falig érő, néma tömege az Andrássy úton. Egészen a katonákig mentek. Fél óra feszült csönd következett, az oroszoknak ekkor már remegett a lábuk, ezt látni lehetett. Végül hátul befutott a térre két nagy személyautó, az egyikben magas rangú szovjet tisztek, a másikban diplomaták. Köztük Romes Chandra, a Béke Világtanács indiai elnöke. Tudni kell, India és a Szovjetunió jóban volt akkor. Parancsszóra megnyílt ekkor egy kicsit az oroszok sorfala, s az asszonyokat majdhogynem egyes sorban, kezükben a krizantémokkal átengedték az ismeretlen katona sírjához, hogy leróhassák tiszteletüket. Mindez megint csak néma, már-már síri csendben történt.”
Ezután a menet egy része az amerikai követséghez vonult, keresztül a városon. Volt, aki babakocsit tolt…
December 11-én bevezették a rögtönbíráskodást. 16-án volt az első felkelő kivégzése. Leplezetlenül kezdetét vette a terror. Több nőt is elítéltek az 1956. december 4-ei nőtüntetésen való részvételért.
Kóczián Mária
Források:
http://www.magyarhirlap.hu/belfold/szuronyok_es_krizantemok_napja.html
http://mult-kor.hu/cikk.php?id=15191&pIdx=5
Tweet