Az utolsó kávéra várva
Túlélte a II. világháborút, pincében rettegett családjával ’56-ban, tisztességgel felnevelt négy gyereket. A köztük lévő szeretethez és kapocshoz mérten túlontúl fiatalon, mindössze 59 évesen eltemette férjét, a Papát. Mama, ha meg is törte az élet, alázattal ment tovább.
Elveszítette a szüleit, öt testvérét, egy kis unokáját, az egyik lányát, és számos közeli-távoli rokont, barátot, ismerőst. Járt a piacra, sütött-főzött, ott volt, ha szükség volt rá, és az ölelése mellé mindig jutott egy megszívlelendő gondolat és egy spórolási tipp is. Virslit és tojást („mert az tápláló”) főzött reggelire a frissen sütött kakaós csiga mellé, ebédkor az aranyló húslevest „szakállas bab” követte, délután kettőkor uzsonnára szendvics dukált (és természetesen mellé túró rudi vagy palacsinta), a négykor induló vonathoz pedig el sem indulhattunk téliszalámis kenyér nélkül, nehogy megéhezzünk vacsoráig. Fantasztikusan zsonglőrködött szerény nyugdíjával, és mindent fejben tartott: a családi évfordulókat, a világ eseményeit, a családtagoknak fontos híreket. Horgolt, varrt, rejtvényt fejtett, kertészkedett, öröm volt nála megpihenni, ahol a levegőben fűszeres virágillat szállt. Imádkozott értünk, és imái meghallgattattak, emiatt mindig ő volt az első, akit a jó hírrel fölhívtunk.
21 évesen látta először a Balatont, a tenger sós levegőjét csak a rokonok élményeiből szívhatta magába. Sosem volt plázában, a Frédihez járt leginkább. Ritkán mesélt az ínséges időkről, de annál gyakrabban énekelte a vicces dalt Tomról és a feleségéről, és elevenítette föl az anekdotákat. Nem voltak nagyra törő álmai, a családja boldogsága volt a mindene. Hitt a jóságban, a szorgalomban, a becsületben, a szeretetben, és így is élt.
80 évesen lett igazán beteg először. Hosszas rehabilitáció után bottal sétálva ugyan, de lábon ment haza, és folytatta életét. Kicsit lassított a tempón, már nem járt el otthonról, de élvezte a mindennapokat. Aztán 85 éves lett, és egy egyszerű gonddal ismét a rettegett kórházba került. Ott lecsúszott az ágyáról, megrepedt a csigolyája, műteni kellett. Még egy kicsit lassított a tempón, már többször előkerült a járókeret is, de még mindig élvezte az otthoni mindennapokat. Mozgástere egyre inkább beszűkült, lassan-lassan a szobájába szorult, egykor mosolytól színes élete szürke lett. Hálás volt a kedves szóért, az odafigyelésért, de ahogy romlott a látása, a hallása, ahogy a teste apránként kezdte cserbenhagyni, úgy váltak a gondolatai is egyre borúsabbakká. Fia, a vele akkorra egy házban lakó, elsőszülött gyermek lett a család méregfoga. Mama érthetetlen okból útban volt már neki. Nem értette, miért váltak ellenségekké családtagok, nem értette, miért nem nyitja már rá az ajtót soha az, akivel évekkel korábban sok időt töltött.
Egyre több segítségre volt szüksége. A szakállas bab már csak régi emlék volt, a fakanál helyét ebédszállító cég egyendobozai vették át, reggelente kedves gondozó hölgyek segítettek neki a napi rutinban, de leginkább legkisebb és legnagyobb lánya ápolta. Utálta (a szavajárása) és iszonyatosan szégyellte, hogy mások segítségére szorul, és lelki tusájában sokszor azt ostorozta legtöbbet, aki őt szeretve mellette volt. Álmában szeretett volna örökre elaludni, de Istennek más tervei voltak vele.
Egy december közepi napon legkisebb unokájával görög kólát kortyolva a legújabb süteménykreációt vitatták meg (túl édes, szólt a jogos ítélet), tableten fényképeket nézegettek (a régimódi néni és egy újmódi kütyü) – ám alig egy héttel később újra egy kórházi ágyon érte az este. Csak a lába vizesedett, és volt egy kis szívgondja, de felfoghatatlan rémálom vette kezdetét. Méltósággal, szó nélkül tűrte, hogy a kátyús úton zötykölődve a szabad ég alatt különböző vizsgálatokra rángassák, hogy a karjai és kézfejei a bordó-piros-lila-kék minden árnyalatában játsszanak, annyiszor szúrták meg, megadással elfogadta azt is, hogy többé nem kelhet föl – bár hat napja még önállóan élt otthon, és ha nehézkesen is, de még járt. Szenteste után már alig evett, inni is csak segítséggel tudott.
A keresztje az volt, hogy a tudata mindvégig tiszta maradt. Reszketeg betűkkel, alig olvashatóan írta alá a magunk között csak halálos ítéletnek nevezett papírokat. A beleegyező nyilatkozatokat. Az orvosok azt mondták, életmentő műtét. Az arca sápadt volt, pici gombszemei szárazon tekintettek ránk, testéből számtalan cső lógott, hűvös kezei a miénket markolták, és egyetlen dolgot szeretett volna nagyon: felülni az ágyban. De tudta, hogy nem szabad. Mi könnyeinkkel küszködtünk, erre ő azt kérdezte: „Mire várunk, kávéra?” A meglepetéstől elnevettük magunkat a fájdalomban.
Elköszöntem tőle akkor – és soha többé nem láttam. Reggelente az ő egyik régi bögréjéből iszom a tejeskávém (a piros-kék mintásból), pacsnit (így nevezte a croissant-t) rágcsálok, érzelgős felnőttként tenyeremben szorítom a csöpp horgolt babát, amivel minden unokáját meglepte egykoron, és még keresem a válaszokat élete utolsó hat napjára. A karácsonyi ajándéka bontatlanul maradt a fa alatt, és már nem látta az egykor a Papa által készített sablonnal díszített tortát sem. Pedig az még szerinte is „elsőrendű” lett volna.
Valahogy, az ésszel dacolva azt hittük, örökké fog, ám annál kevesebbet, 95 évet és 9 hónapot élt. Szerencsés, akinek az életében legalább egy hozzá hasonló ember megadatik. Őt Magdolnának hívták. A nagymamám volt. Esténként a legfájóbb a hiánya, amikor elmondanám neki, mi minden történt velem, amikor visszagondolok az izgatott hangjára, ahogy a telefonban felismerte, hogy én hívtam („jajj, Rencsikém”). Annyi jót mesélt nekem az általam nem ismert Papáról is, hogy bízom benne, méltó leszek az emlékükhöz, és együtt táncolnak majd az esküvőmön.
Havasi Renáta
Képek: családi archívum
Nagymamákról szóló írásaink:
Tweet
Hozzászólások
Bizony, megkönnyeztem… Köszönöm!!