Az utolsó mosoly
Az utolsó mosoly itt marad
észrevétlen a pokróc alatt,
a gyermek arcívén megragad,
hogy valaha volt, le ne tagadd.
Az utolsó szó nem röppen el.
Földön marad és odaszögel
a röghöz vágyat, lelket, testet.
Hamu lesz másnak vagy új kezdet,
harci kürt és kibontott zászló,
emberi sárba visszahulló
újra és újra ismételt szó,
kutya orrán olvadó hó.
Az utolsó mosoly itt marad
észrevétlen a pokróc alatt,
a gyermek arcívén megragad,
hogy valaha volt, le ne tagadd.
Elbújik haj mögött, homlokon,
forró, árnyékos hónaljakon,
szétterjed a kerti kavicson,
lábak tiporta friss havon.
Az utolsó kép csak megzavar,
mint kirándulót a holt avar:
félrevezet és tévútra csal,
a merev test mindent eltakar.
Arca maszk, fehér és vértelen,
nehogy kikezdje az értelem,
nehogy elhidd: ő már csak ennyi,
kár egykori énjét keresni.
Az utolsó tekintet talány.
Szemhéjak alá tolult magány.
Nézz bele közelről, és talán
látsz valakit a túloldalán.
Az utolsó emlék az első.
Beborít téged, mint egy ernyő.
Gyászt, haragot, béklyót oldó,
az első emlék az utolsó.
Tweet