Balázsolás: „nem is olyan nagy dolog a halál”
Melyikünknek nem jut eszébe, hogy egyszer meghal majd? Ki az, aki még soha nem rettent meg a pillanattól? Babits nem akar hazudni magának, nem akar illúziókat…
Babits Mihályt számos betegség kínozta az 1920-as évek elejétől kezdve. De az igazi nagyformátumú ellenséggel, a rákkal csak jó tíz év múlva találta szembe magát.
1934 végén, egy rádiófelvétel során figyeltek fel nehézlégzésére. Ehhez képest csak jóval később, 1937 áprilisában diagnosztizálták egyértelműen a rosszindulatú daganatot. És eltelt még csaknem egy év, amikor a kor sztársebésze, Rudolf Nissen 1938. február 10-én, pont 75 éve, megműtötte. Életmentő operáció volt, hiszen attól kellett tartani, hogy a gégében található daganat teljesen elzárja a levegő útját.
Szent Balázs (meghalt 316 k.), életéről kevés biztosat tudunk. Örmény volt, akit Szebaszte népe a kor szokása szerint püspökévé választott. Balázs erre elvonult egy hegyi barlangba, remeteként élt, s onnan vezette a közösséget. Imádkozott, tanácsokat adott, gyógyított. A legenda szerint vadállatok őrizték a barlangját, akikkel úgy bánt, mint kezes háziállatokkal.
A város római helytartója elfogatta Balázst, hogy hittagadásra kényszerítse. S miután erre ő nem volt hajlandó, megkorbácsolták és vízbefojtásra ítélték. A siralomházban sokan felkeresték, sok csodát tett. Végül lefejezték.
Balázst Keleten a 6., Nyugaton pedig a 9. századtól a torokbajok ellen védő szentként tisztelték. (Kevesen tudják, hogy Raguza/Dubrovnik védőszentje is ő.) A középkor végén bekerült a 14 segítőszent közé. Különös, de minden jel arra mutat, hogy a balázsolás szokása csak a 16. században terjedt el. A Balázs-áldást február harmadikán tartják, Gyertyaszentelő után. Ennek során a pap kétágú vagy keresztbe tett gyertyát fog a kezében. A gyermek (vagy felnőtt) ezek közé tartja a nyakát, s a pap így mondja el a védelmező mondatokat.
Babits az egyik, ha nem a legműveltebb költőnk. Számára a tudás nem maradt külsődleges, nem arról van szó, hogy bármelyik kvízműsort játszva megnyerte volna. Mindaz, amit tudott, saját megélt, átélt belső élményévé vált. Ez mélyebb, maradandóbb tapasztalatot jelentett neki, mint a valóságos élete. Hogyan is tudta volna másként olyan könnyedén, máig élményszerű módon fordítani az ókori írókat, Dantét, a középkori himnuszokat
Babits tudta, hogy rákja van, hogy a műtét szükséges, és valószínűleg azt is, hogy a beavatkozás az életét nem fogja megmenteni, csak meghosszabbítani. Ekkor, 1937 nyarán, a gégeműtétre várva, helyzetét felmérve és átélve írta a Balázsolást:
„Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.”
A költő a haláltól megérintve, az ismeretlentől megrémülve átéli, hogy milyen nagyon szüksége van a segítségre, a támogatásra, s ebben a gyengeségben gyermek újra (vagy még mindig), s a szenthez úgy szól, mintha az gyámolító felnőtt lenne mellette. Babits sajátos zsenialitása, hogy a legenda megidézése mellett betegségének naturalista leírása is megtalálja a helyét a szövegben:
„/…/ Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!”
Babits műtéte jól sikerült, a gégét szabaddá tették, kanült helyeztek bele. Ezután rádium- és röntgenbesugárzással kezelték. Ennek ellenére 1940 őszére a daganat elzárta a nyelőcsövet. Gyomorsipolyt helyeztek be, hogy azon keresztül pépes ételekkel életben tudják tartani a beteg költőt. Számos belgyógyászati betegsége is támadt, a gyógyszerek mellékhatásától is szenvedett. Haláláig, 1941. augusztus 4-ig két alkalommal, több hónapig képtelen volt a beszédre. Beszélgetőfüzetei őrzik legegyszerűbb kívánságaitól kezdve legösszetettebb mondanivalóját is. A test és a lélek/szellem kettős szólamát. Utóbbi oly hatalmas, mégsem tudja legyőzni az előbbit. Babits betegsége a „memento mori” megrendítő példája is. Nincs az a hatalmas lélek, szellem, amely, ha teste van, legyőzhetné azt! Egyedül Isten képes erre, amikor megtestesül.
A Balázsolásban Babits előre látja azt, ami vár rá, és reméli, hogy Balázs, akivel rokon a sorsa, értő lélekvezetőként mellette lesz, s a halálra is felkészíti. Melyikünknek nem jut eszébe, hogy egyszer meghal majd? Ki az, aki még soha nem rettent meg a pillanattól? Babits nem akar hazudni magának, nem akar illúziókat, de arra szüksége van, hogy a halált ne csak az élet, hanem a szent örökléte felől is értelmezze. Így kapjuk tőle a magyar irodalom egyik legmegrendítőbb, mégis legbiztatóbb verszárlatát. Élhetünk soraival, mondogathatjuk, ízlelhetjük, megtarthatjuk, mint egy különlegesen kivételes, egyedi kincsünket:
„/…/Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.”
A teljes vers itt olvasható
Kóczián Mária
Nyitókép. Első kép. Második kép. Harmadik kép.
Kapcsolódó cikkeink:
Desiré: egy nagy, ismeretlen Úr vendége
Tweet