Bandikaland
Útközben többször megfogadtam: soha többet!… Bővebben: soha többet nem viszem magammal a négy gyereket buszozni-túrázni, legalábbis egyedül nem!
Hazaérve kicsit szépültek az emlékek, de egy biztos: legközelebb ezerszer is meggondolom, hogy egy ilyen délutáni kiruccanásra Bandika Őfelségét is elviszem-e magammal 🙂
Hogy miért? Mert túlmozgásos a drága szentem. Nem hiperaktív, mert nem (mindig) kezelhetetlen, (többnyire) hallgat is rám, és kedves, nagyon, de a tempó, amit diktál, a kötélidegeket is próbára teszi.
Szombaton ebéd után elindultam a négy gyerekkel – busszal, mert vezetni nem tudok – Esztergomba. Bálint a kezdeti duzzogás után kezesbárány volt, Erzsike a szokásos cuki, Anna ügyes nagylány. Bandus már a buszon elkezdte a fesztivált, de ott még tűrhető volt (én Bibliát olvastam útközben, lehet, hogy ezért volt nagyobb a tűrőképességem :).
A párkányi fürdőnél leszálltunk, gyors pisi után nyakunkba vettük a várost. Még fagyiztunk is! Így lett Andris tökig csokis a kirándulás kezdetén, de ez sem tűnt nagy gondnak (nem volt nálam törlőkendő, vizet a Dunában találtam legközelebb, addig a Jack Sparrow formát hozta…
A hídon már elkezdődött a „Bandika, oda nem szabad felmászni, ne rohanj, ne fuss ki az úttestre, Bandiiiiiii, leeseeeeel!”-ciklus, mindehhez persze hangerő társult, mert az érintett 20 méterrel előttünk rohant. („Bandika, ha utolérlek, tuti, hogy megpofozlaaaak!” – nem értem utol.) Leérve a hídról, mindenképpen szerette volna hazahozni a nagy magyar címert, mondván, nekünk otthon ilyen úgysincs, pedig jól mutatna a templomon.
Ami a képen nem látszik, hogy a kőtábla alatt van egy márvány is, lejtős területen! Nem tudom, anno kinek az agyában fogant meg ez az ötlet, mármint, hogy csúszós márványlapot fektessen egy domboldalra, mert ahogy elnéztem, Esztergom, a környék és a turisták összes gyereke csiklandozó vágyat érez arra, hogy kipróbálja mint csúszdát, s ettől az emelkedett stílusú felirat sem tántorít el senki. Naná, hogy az enyéim is kipróbálták (jól csúszik, valóban)!
A Dunánál kicsit lenyugodtunk, kacsáztunk, napoztunk, követ gyűjtöttünk, Erzsike kicsit megpróbált úszni, de hála a melegnek, gyorsan meg is száradt.
Ezután a sétányon játszótereztünk (volna) egy jót, de egy idő után inkább menekülőre fogtuk a dolgot, mivel úgy tűnt, a sok tökéletes szülő és gyermek közé végképp nem férünk be. Kisfiam mint a dervis pörgött-forgott, és ordított a homokban–hintán–mászókán: „Apa miéééért PAP??? Miért kell ma esketnie szegénynek?!”
Mindenki fejcsóválva nézett rá(m), én meg kínomban már csak mosolyogni bírtam, egy-két keresetlen és kimondatlan gondolat kíséretében (basszus, tényleg mindenki ennyire tüchtig, és az én gyerekeim ilyen állatok??? Nem hiszem!) Mindenesetre, miután Anna és Bálint gondolták, megnevelik Bandikát, és jól meggyúrták a homokban, miközben ő visított, mint egy vadmalac, inkább összeszedtem a csapatot, fel a dzsámihoz (persze, hogy zárva volt), aztán irány a macskalépcső, meredek hegyi út, gondoltam, ez kellőképpen fárasztó lesz. Ja, én már a felénél pihegtem, de a kis Büdös megint előttünk 10 lépéssel („Bandi, le ne csússz a köveken!!! Lassabbbaaaaaaaan, mert nem bírok utánad futni!!! Vigyázz, ne menj a korlát széléhez!!!”). Szerencsésen felérve (huhhhhh), egy gyors frissítő, békának öltözve, és kisdolog („Anya!!!! Hu…oznom kelll!!!”).
A Bazilikában (hála Istennek) esküvő volt, így nem tudtunk bemenni, mert Bandikát nem hatja meg igazán a templom csendes miliője (megmagyarázta, ez azért van, mert nálunk a házban is van templom, úgyhogy ez természetes dolog, miért hatódna meg???), úgyhogy legurultunk a domboldalon („egyesek” szó szerint gurultak)… Ott a Célszemély összeveszett Vitéz Jánossal némi birtokviszonyon („Nem érted, hogy az enyéééém?!”)
És itt láttam a nap folyamán először egy kedves, idősebb házaspár arcán, ahogy rám néztek, hogy „szegény anyuka”, de már ahhoz sem volt erőm, hogy az együttérzésben tobzódjak. Ráadásul tulajdonképpen a kirándulás egész ideje alatt volt bennem egy visszafojtott, pukkadásig feszült kacagás-érzés, mert huncut gyerek ide vagy oda, mérhetetlenül szeretem az összeset, és örülök, hogy nem vagyunk tökéletesek, és van egy Bandikánk, aki kemény dió, de gyönyörű és kedves és egészséges, és a fene vigye a sok tökéletes szülőt, én ilyen gyarló vagyok, de büszke és boldog! Na.
Bellai Csilla
Forrás: Napsugaras Parókiánk
A képek a szerző felvételei.
Korábbi hasonló cikkeink:
Utazás gyerekekkel – öröm vagy rémálom?
Tweet