Megtalált minták, megtanult mesék – Beszélgetés Schäffer Erzsébettel
Írásai olyanok, mint a szemünk előtt nyíló virágok. Egyszerre habkönnyűek és súlyosan fénylők. A vele való találkozás után az ember azt hiszi: létezik egy másik Magyarország, ahol látni a nagyszerűt az emberben.
– Nagyon sok írótársad egyik vagy másik oldalon egyre zajosabban ad hangot a véleményének. Te miért hallgatsz?
– Hallgatnék? Ott vannak az írásaim, a könyveim. És őrzök egy mondatot II. János Páltól. Az újságíróknak üzente: „Mindent észrevenni, nem mindent szóvá tenni, s egy kicsit segíteni”.
– Mi ad erőt?
– Most éppen próbálom magam összeszedni, mert az elmúlt években nagy tempót diktáltam magamnak. Pedig voltak jelek, hogy meg kéne állni… Vannak nehéz, álmatlan éjszakáim. És egyszer eszembe jutott egy rég hallott zsoltár: „Lelki próbáimban / Jézus légy velem, / El ne tántorodjék / Tőled életem / Félelem, ha bánt / Vagy nyereség kísért, / Tőled elszakadnom / Ne hagyj semmiért!” Félelem, ha bánt… Nyereség kísért… A hétköznapi életben sok mindenre lefordítható…
Persze, ezt az egészet nem bírtam volna, ha nincs egy végtelenül szerető, türelmes és megértő családom. Férjem sokat segített nem csak a gyerekek körül, egyébként is. Elfogadta – pedig azt hiszem, mindig aggódott -, hogy sokat utazom, és azt, hogy éjszakánként, hétvégéken a gép mellett ülök. Egyszer azt mondta: „Tudod, a szabadság minden embernek kell. De azt látom, neked ezerszeresen…” Hát hogy ne szeretnék újra és újra vissza belé. Mások vagyunk, én sokáig elvágyódó voltam, ő inkább otthonülő. Négy gyermekkel nem volt mindig könnyű, de amikor ő színházat csinált, akkor én tartottam otthon a frontot.
Vannak rítusaink is, amelyek erősítenek bennünket. Próbálok mindent átörökíteni, ami régen, a gyerekkoromban természetes volt. A tojásfestés is ilyen, rítus. Kezdetben csak arra figyeltem, hogy a minták tökéletesek legyenek. Aztán sok éve, egyszer csak valami különös dolgot éreztem. Miközben írókáztam a viasszal a rég megszokott mintákat, valami erő, energia, szertartásosság fogott el, észleltem, hogy egyáltalán nem fáradok, s az évek óta ismétlődő motívumok különös jelentőséget kaptak… Valami olyasmiről lehet szó, hogy erőt, energiát adnak a szertartásos mozdulatok, a rajzok, a minták, ahogyan a termékenység jelképére, a tojásra ráírom a régiek motívumait. Ilyenkor belém költözik valami, amit nem tudnék néven nevezni…
Jó, rossz
– Olvastam, van egy találó példázatod a bűnről.
– A haida indiánok csónakos történetére gondolsz?
– Az az egyik.
– A haidák halásznép. Abból élnek, amit a víz ad. Ezért életük feltétele, hogy a csónakjuk, a varsájuk és az ehhez tartozó minden egyebük rendben legyen. Van is egy szokásuk, már-már törvényük, ha valakinek tönkremegy a halászó szerszáma, a törzs azonnal segít, elkészítik, ami kell.
Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, az a büntetése, hogy összetörik a csónakját, a varsáját, minden halászó szerszámát miszlikbe aprítják. Ez is törvény.
Ám ebben a pillanatban életbe lép az első törvény, amely szerint, akinek tönkremegy a kenyérkereső eszköze, annak segíteni kell, hiszen különben éhen hal. Fel is sorakoznak, kidöntik a megfelelő fát, kifaragják, megcsinálják az új csónakot.
A bűnös haida ezen úgy megilletődik, hogy köszönetképpen ajándékokat kezd készíteni a törzsbelieknek. Azok úgyszintén „meglepődnek”, elfogadják az ajándékot, s dicsérni kezdik, milyen figyelmes ember a falubelijük. És természetesen ők is készítenek neki ajándékot.
Aztán halásznak tovább…
–„Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni.” Mit értesz ez alatt?
– Fiatal, bölcs barátnőmtől tanultam, hogy jó a vizek partján lenni, jó egy kenyeret megszegni, jó egy fa kérgét érinteni. Ahol vagy, ahová mész, azzá leszel. Ha erdőt jársz, azzá leszel. Ha folyóhoz mész, azzá leszel. Ha plázába mész, azzá leszel… Karinthy Ferenc írja valahol, egyik késői könyvében: én már csak jó ételt eszem, jó bort iszom, csak jó könyvet olvasok és jó emberek társaságát keresem, mert rövid az idő. Az élet ráadásul egy kijelölt ösvény, amelyről mindenféle út ágazik el, de mégis el kell érnünk a célhoz, a mesebeli kastélyhoz, belső önmagunkhoz, amely még a gyermekkori szép történetek idején kezdett testet ölteni.
A mélység hagymahéjai
– „A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen – ki mikor – elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot, rájön, hogy valójában ez mind egy”. Biztos? Elmondanád pontosabban?
– Nem tudom pontosabban. Azt hiszem, amikor elkezdi pucolni, bontogatni az ember a gyémántja köré rakódott betonfalat – vagy könnyű pajzsot, lenge fátyolt, ki mi mögé rejtette – az nem kis fájdalommal jár. Az ember akkor kezdi magát keresni…, s ha igazán tudja ezt tenni, akkor az Istent keresi…
– És önmagát.
– Igen, lassan megtalálja önmagát, magában a vágyat a jóságra. És ebben a pillanatban helyreáll a felborult rend.
Köznapibban, bárkinek ismerős lehet. A férjem például, mindig otthagyja a reggelije maradékát az asztalon, rendetlen a szekrénye is, de belül rend van benne, jó társ és jó barát sok évtizede. Hányszor csaptam le a konyharuhát, vágtam be a szekrénye ajtaját, mert ilyen. Aztán jött egy nap, amikor megállt a kezem… Végigszaladt bennem, de hát ezt az embert én becsülöm, szeretem, miért szitkozódom piszlicsáré ügyeken…? Azóta nincs bennem sem düh, sem harag, letörlök, lesöprök, elrakok – legfeljebb megmosolygom kívülről magunkat.
– „Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk” – írod. Ez a legfontosabb, ezért születtünk? Vagy van más utunk is…?
– Az Útért születünk. S az Út a vég nélküli tanulás. Mint tette a mesebeli cipészlegény, aki hét év után kapta meg a királylányt, mert túljutott az irdatlan erdőn. Bűnei, rosszaságai erdején. Úgy jutott túl, hogy nem gabalyodott bele a bozótba, hanem fönt az ágak közt haladt… A mese azt mondja, fölébe kell menni a rosszaságainknak, küzdeni ellenük, de mindig a kastély felé kell törekedni. A jóra törekedni… Talán így… így odaérünk…
Sorsboldogság
– S ebben segít mások sorsa.
– Igen. A sorsírások mindenféleképpen segítenek, mert nagyon nehéz élni, annyi tragédia, zökkenő van az ember életében. Cipeljük a hatalmas hátizsákunkat, s úgy érezzük, néha bedarál az élet. Kicsit megállni, kiegyenesedni, végiggondolni, megtapasztalni, hogy másnak is nehéz, s hogy mennyi erő van az emberekben, ezt látni, láttatni – szép munka.
– Konkrét céllal ülsz le valakivel beszélgetni?
– Nem. Inkább nyitottan. Nincs úgynevezett előre gyártott elképzelésem. Talán ezért beszélgetek hosszan. Ezért megyek vissza néha újra és újra találkozni… Aztán megszületik valami…
– Bátorság?
– Arra nagy szükség van. Mert a világ egyre csak lenyom, gépiessé tesz, magányossá szűkít, arra bíztat, hogy csak önmagaddal törődj. Használd a gépet, de ne hidd, hogy mindenható! Légy bátor! Légy szabad! Meghívtak egyszer az egri börtönbe előadni, mesélni. Életem fontos találkozása volt. Én álltam, a fogvatartottak kis stoklikon ültek… Belekapaszkodtunk egymás tekintetébe, és egyszer csak éreztem, ők is így éreztek: szabadok vagyunk. Talán sehol nem éreztem ilyen erővel ezt az áradó, érzelmi és gondolati szabadságot előadó és hallgatóság között, mint ott. Bátornak kell lenni, hogy segíts valakinek. Hogy kinézz magadból. Hogy kérdezz. És ha megteszed, az jó, s mindig akad, aki segít. Mindig.
Ha természetesen viselkedik az ember, a helyzetek megfordulhatnak. Nem félni kell. Nem azért vagyunk itt, hogy féljünk. Annál nagyobb csoda az ember élete. Az ember bemutatkozik, beszélget, kezet fog, megöleli a másikat, megérinti – és utána ott van a kínálás. Eszel egy falatot? Kérsz valamit? A világ minden sarkában így szokás. Venezuelában is. Megtapasztaltam, az éjszaka kellős közepén. Odatéved az ember, és rögtön megkérdik, eszel, iszol valamit? Minden emberben ott van az eredendő jószándék a másik iránt.
– Mikor jöttél rá, hogy az áldozat szép?
– Talán nem a szépsége a lényeg, hanem, hogy minden általa lesz. Mert minden áldozat. A gyerekeknek megsütött sütemény, a barátodnak, szüleidnek, bárkinek odaadott idő, és ezt a sort sokáig lehetne folytatni…
Életidő
– Mit jelent számodra az idő?
– Az idő minden, csak nem pénz, ahogy azt a világ elhitte… Az idő az, míg válaszolok erre a kérdésre, az idő az, míg elkészül egy ebéd, az idő egy virág első kibújó szirma egészen a hervadásig…
De idő az is, amíg megállunk. Mert az ember testének néha meg kell állnia. Megállni, és megvárni, míg a lelke utoléri. A rohanás ugyanis, amiben élünk, nem hagy bennünket élni. Az ÉLET ideje most van, de mi végigrohanjuk, nem is emlékszünk rá, még az éveinkre sem, és csak arra gyúrunk, hogy egyre gyorsabban letudjuk az egyes feladatainkat.
De idő az is, míg, mint az említett mesehős, megtanulunk vágyakozni. Simone Weil gondolataival szólva: „Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk.” Egészen egyszerűen figyelni arra, ami hozzánk közel áll, reggel a napfelkeltére, egy pipacs szirmának belsejére, a gyerekem kimondatlan kérdésére… Nem vágyakozunk mindenre, természetesnek vesszük, hogy vannak, ugyanakkor észre sem vesszük, hogy vannak…
– Elégedett vagy az életeddel, vagy van valami, amit másképp tettél volna?
– Elégedett vagyok. Sok mindent másképp tettem volna, ha akkor olyan vagyok, mint ma. De akkor olyan voltam, mint akkor….
Schäffer Erzsébet a Nők Lapja Pulitzer-emlékdíjas újságírója, akinek a munkásságát Prima Primissima díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével is elismerték. Férjével negyven éve házasok, a legendás Utcaszínház megalakulásakor találkoztak. Négy gyermekük született, hét unokának örülhetnek. Erzsébet korra, származásra, foglalkozásra, iskolai végzettségre tekintet nélkül a közönségtalálkozók kedvence; az ott ülők csak hallgatnak, nevetnek és újra meghatódnak… Tíz könyve, három hangoskönyve jelent meg. Legutóbbi kötete „A temesvári lány” cikkünk születése idején, hónapokkal a megjelenés után is a sikerlisták dobogós helyezettje. Könyvei: Mesekönyv (kedvenc meséi); Pipacsvirágom; Bodobács; Egyszer volt; Hol nem volt; Lábujjhegyen; Ómama és a főpincérek; Toronyiránt; Pókfonálon; A temesvári lány. Saját maga mondott hangoskönyvei: A hintalovak nappal alszanak; Hajnali játékok; Málna utca 3.
Kovács Nándor
Tweet