Talita

„Csatával nézek szembe” – interjú egy homoszexuális vonzalmú lelkésszel

Vaughan Roberts az oxfordi St. Ebbe anglikán gyülekezet lelkésze, és bevallottan a saját neme tagjaihoz vonzódik. Na… álljunk csak meg! Lelkész és homoszexuális? Vaughan Roberts ellenzi a homoszexuális testi kapcsolatot, és magát nem nevezi homoszexuálisnak. Éppen ezért érdekes ez az interjú, amelyet Julian Hardyman lelkipásztor készített vele.

Julian: Vaughan, idén, öt év után újra megjelent Battles Christians Face című könyved. Az előszót a következő szavakkal bővítetted ki: „Ez a legszemélyesebb az összes könyvem közül, legfőképp azért, mert saját tapasztalatomból merítettem. Mindannyian harcolunk a keresztény életben – néhány ezek közül a harcok közül ismerős a legtöbbünk számára, viszont léteznek olyanok is, amelyekben csak kevesen osztoznak. A sok csata közül nyolcat választottam ki, amelyeket kisebb vagy nagyobb mértékben én magam vívok.” Milyen volt a fogadtatása?

Vaughan: Az a tény, hogy egy lelkész küzd a külső megjelenésével, nemi vággyal, bűntudattal, kétséggel, büszkeséggel és a lelki frissesség megtartásával, nem meglepő senkinek sem, aki ismeri a saját szívét, és érti, hogy a keresztény vezetők is gyengék és bűnösök. Hogy alkalmanként ők is a depresszióval küzdenek, szintén nem újdonság. Az viszont, hogy az egyik fejezet a homoszexualitásról szól, bizony okozott némi zavart. Többen rákérdeztek, miért is írtam, és mi volt vele a célom.

Julian: Az a kijelentésed, hogy az azonos neműekhez való vonzalom számodra személyes csata, azt jelenti, hogy önmagadat homoszexuálisként határozod meg?

Vaughan: Nem, nem jelenti azt. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a könyvemben mind a nyolc érintett témával kapcsolatban elismertem a küzdelmeimet, nem csak ezzel az eggyel kapcsolatban. Valamilyen módon mindannyian szenvedünk attól, hogy bukott, összetört világban élünk. Egy nap során különféle harcokat élünk meg, de változó mértékben vagyunk ennek tudatában, és így van ez a különböző életszakaszokban is. Egyik harcunk sem határozza meg azt, akik vagyunk, bármilyen nagy hatása is van. Nekünk keresztényeknek a Krisztussal való kapcsolatunkból fakad az identitásunk . (…) Nem az alapvető identitásomat fedem tehát fel, amikor elismerem, hogy a könyvben érintett mind a nyolc területen harcokat élek meg.

Julian: Az evangéliumi anglikánokról köztudott, hogy nem támogatják a homoszexuálisok lelkészi szerepvállalását. Mit jelent ez számodra?

Vaughan: A sajtóhírek sokszor megtévesztőek ezzel a témával kapcsolatban. Az evangéliumiak nem azt ellenzik, hogy homoszexuális beállítottságú emberekből gyülekezeti vezetők váljanak. A vita tárgyát a tanítás és a gyakorlat képezi. Az evangéliumiak azt mondják, hogy a lelkészeknek ragaszkodniuk kell – tanításban is és a gyakorlatban is – a Biblia tanításához, hogy szexuális kapcsolat csak heteroszexuális házasságban megengedett. Én mindkettőt megtartom.

Julian: Sokan nem így fognak majd érteni, hanem megbélyegeznek. Nem gondolod, hogy jobb lett volna kerülni ezt a témát?

Vaughan: (…) Amikor hat évvel ezelőtt először megírtam a homoszexualitásról szóló fejezetet, sok személyes példát használtam, de a kiadás előtt ezeket töröltem. Tisztában voltam a megbélyegzés lehetséges veszélyével, és azzal, hogy a szolgálatomat ehhez a témához kötik majd – amit nagyon szeretnék elkerülni. Mégis helyesnek éreztem, hogy új előszót csatoljak a könyvhöz, mert egyre inkább meggyőződésem, hogy ebben a rohamosan változó világban az evangéliumi keresztényeknek nyíltabban kell beszélniük erről a kérdésről. Egyre nagyobb a nyomás azokon a keresztényeken, akik ezzel a problémával küzdenek.

Julian: Biztosan vannak olyanok, akik bizalommal megosztották veled mint lelki vezetőjükkel, hogy saját nemükhöz vonzódnak. Hozzájárult ez ahhoz, hogy úgy döntöttél, nyíltan beszélsz magadról?

Vaughan: Természetesen. Minden hétfőn imádkozom ezekért az emberekért. Van egy listám, melyet két részre osztottam: azokra, akik továbbra is próbálnak hűségesek lenni a Biblia tanításához, miszerint a szexuális kapcsolat egyedüli elfogadható tere a férfi és nő közötti házasság, valamint azokra, akik elfordultak ettől a nézettől. Sajnálatos módon a második csoport egyre növekszik.

Julian: Mit gondolsz, mi ennek az oka?

Vaughan: Sokszor tűnődtem azon, vajon többen kitartottak volna-e, ha tudják és érzik, hogy van más út is, nem csak a homoszexuális identitás megerősítése, a világ által képviselt életmód követése, és az elszigetelődés, amit az evangéliumi gyülekezetekben személyes küzdelmeik miatt átéltek.
A világ ma a szabadságot és a hitelességet hangsúlyozza, és azt mondja: „Az emberek hetero-, homo- vagy biszexuálisnak születnek. Légy hű önmagadhoz, és fogadd el, aki vagy!” A saját nemük tagjaihoz való vonzódást természetes dolognak tekintik, és ezzel arra bátorítják őket, hogy fogadják el meleg identitásukat, és éljék meg az általuk választott módon. Ezt az üzenetet alátámasztja sok ember, akik a másságukat a nyilvánosság előtt élik meg, példát szolgáltatva erre a sajátos életmódra. A gyülekezeteinkben ezzel szemben sokszor csak negatív üzenet hangzik el, ami szégyenérzetet okozhat ezekben az emberekben, és elbátortalanítja őket attól, hogy kilépjenek a magányos és személyes harcuk elszigeteltségéből. Ez azután jó táptalajt teremt ahhoz, hogy a kísértés és a megalkuvás egyre kívánatosabb legyen.

Julian: Hogyan közvetítik a gyülekezetek ezt a negatív üzenetet?

Vaughan: A problémát legfőképp az okozza, hogy a homoszexualitással kapcsolatos megjegyzéseinket nem a küszködő keresztények iránt érzett pásztori aggodalmunk vezérli, hanem a világban és az egyházban folytatott politikai viták befolyásolják. Szükséges, hogy részt vegyünk ezekben a vitákban, de nagyon fontos az is, hogy tudatában legyünk, milyen üzenetet hall meg néhány testvérünk ezekből a vitákból. (…) Hajlamosak vagyunk túlságosan dogmatikus kijelentéseket tenni az okokról és az orvoslásról, mintha azt sugallnánk, hogy az azonos nemhez való vonzódás csupán személyes választás kérdése. Ez csak növeli az amúgy is meglévő szégyenérzetet azokban, akik nem kívánják, de a saját nemük tagjai felé vonzódnak. Levonják a következtetést, hogy nem biztonságos megosztani ezt a küzdelmet a gyülekezet tagjaival. Ezért nem csupán nyíltabban kell beszélnünk a szexualitással kapcsolatos kérdésekről, de szükség van arra is, hogy a hűséges tanítványi létről pozitívabb képet tárjunk azok elé, akik küzdenek ezen a téren.

Julian:. Mit mond a Biblia homoszexualitásról?

Vaughan: A Biblia egyértelműen szól arról, hogy Isten szeret mindenkit, és a Krisztusban való hit által mindenkit szívesen befogad a családjába (az egyházba) nemre, osztályra, fajra, és hozzátehetnénk, szexuális beállítódásra való tekintet nélkül. Igenis szükséges ezt kiemelnünk. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Biblia következetesen elutasító a homoszexuális – és bármiféle, a heteroszexuális házasságon kívüli – szexet illetően.

Julian: Sok ember azt mondja, hogy a szeretetteljes, elkötelezett kapcsolaton belüli homoszexuális szex kevésbé rossz, mint a magány vagy a szexuális szabadosság. Erre utalsz a mondandóddal?

Vaughan: Nem, egyáltalán nem ezt mondom. A Bibliában csupán két lehetőség van: heteroszexuális házasság vagy cölibátus. A cölibátus nehéz dolog, akkor is, ha szándékosan választottuk, és akkor is, ha vonakodva fogadtuk el, mint adott élethelyzetet. Amikor az önsajnálat megkísért, arra emlékeztetem magam, hogy ez nemcsak azoknak nehéz, akik a saját nemükhöz vonzódnak, hanem mindazoknak is, akik a házasság iránti erős vágyuk ellenére egyedül maradtak, vagy akik valamilyen oknál fogva nem élhetnek nemi életet a házasságukon belül.

Julian: „Maradj egyedülálló, maradj tiszta!” Keményen hangzik ez az üzenet azon keresztények számára, akik a saját nemükhöz vonzódnak.

Vaughan: Azért nem csak ennyit mondhatunk. Fontos különbséget tenni a bűn és a körülmények között. A bűnt csak elutasítóan szemlélhetjük, a körülményeket viszont pozitív fényben láthatjuk akkor is, ha nehezek. Míg a homoszexuális bűnnek mindig ellen kell állni, az azonos neműekhez való vonzódás körülményeit olyannak fogadjuk el, amelyben Isten munkálkodhat. (…) Ez a nézőpont megváltoztatja azt, ahogy a nehéz körülményekre tekintünk az életünkben. Nem szuper-lelkiségre vagyunk elhívva, amely tagadja a frusztrációt vagy a fájdalmat; sem arra, hogy passzívan elutasítsunk minden lehetőséget, amely megváltoztathatja a helyzetünket. Viszont meg kell látnunk Istenünk szerető kezét mindenben, amit megtapasztalunk, és így észrevehetjük a szolgálat, a növekedés és a gyümölcstermés lehetőségét. (…) Önmagában nem jó a vakság élménye, a depresszió, az alkohol-függőség, a nehéz házasság vagy akármilyen más nehézség, Isten mégis munkálkodik ezekben a helyzetekben. Ugyanezt a folyamatot láttam olyan istenfélő emberek életében, akik látszólag ellenállhatatlan vonzódást éreztek a saját nemük iránt. Megtanulták sok nehéz helyzeten át, hogy az egyetlen valódi megelégedést az adja, ha Isten elé viszik ezt a vágyukat. Ezek az emberek mély és örömteli kapcsolatot építettek fel Vele. Saját nehézségeik megtapasztalása érzékenyebbé tette őket mások iránt, és segíteni tudtak másoknak a harcaikban. Azok, akik nem házasodtak meg, elfogadták a Biblia pozitív tanítását az egyedülállóságról mint ajándékról (1 Korintus 7:32-35), függetlenül attól, hogy ezt választották-e vagy sem. A magány és a szexuális beteljesületlenség ellenére csodálatos lehetőségeket kaptak, hogy Istennek és másoknak szolgáljanak. Tudom, hogy nem lett volna időm könyveket írni vagy konferenciákon előadást tartani, ha házas lennék. Több időm van barátságokra is, ami hatalmas áldást jelent számomra, és bízom benne, hogy mások számára is.

Julian: Ez bátorító! De mi van a fájdalommal?

Vaughan: Persze, a fájdalom valódi, ezt nem tagadhatom. A világ, a test, a Sátán mind azon igyekszik, hogy a bűnt nagyon vonzónak állítsa be, hogy nehéz legyen Istent követnünk ezen az úton az Ő dicsőségére. Hogy mégis ezt tegyük, szükséges tisztán értenünk az önmegtagadásra való elhívást Isten országáért, és azt, hogyan fakad az áldozati halálból feltámadás és élet. Krisztus valóban nehéz életre hív bennünket, ahogy mindennap felvesszük érte a keresztünket, de a kereszt az út az élethez: „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Márk 8:35) (…) Jézus azt tanította, hogy akik az evangéliumért veszteséget szenvednek a kapcsolatok vagy az anyagiak terén, nem csak a jövőben számíthatnak örök életre, de már most, ezen a világon „százannyit kapnak”: „otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet, üldöztetésekkel együtt” (…)

Julian: Milyen tanácsot adnál azoknak, akik nem érzik magukat képesnek arra, hogy más keresztényekkel beszéljenek saját nemükhöz fűződő vonzalmukról?

Vaughan: Biztatnám őket, hogy tegyék meg az első lépést, és keressenek legalább egy olyan keresztényt, akiben megbíznak és akivel őszinték lehetnek. Nem az az elhívásunk, hogy elszigetelődve éljünk, hanem hogy Isten családjának tagjai legyünk a gyülekezetekben. A közösségek tökéletlenek, csakúgy, mint benne az egyének, mégis ez az a környezet, ahol Isten együtt építeni akar bennünket mint tanítványait. Az a tapasztalat, hogy őszinteségünk a megbízható testvérek előtt nem csupán számunkra bátorító, hanem könnyebbé teszi mások számára is, hogy beszéljenek saját harcaikról. Felekezetközi szervezetek is nagy segítséget jelenthetnek. A True Freedom Trust például sokaknak nyújtott már komoly segítséget.

Julian: Lehetséges a változás? Megváltoztatható a vonzalmak iránya?

Vaughan: A szexuális fejlődés összetett, és azt hiszem, a legjobb úgy gondolni rá, mint egy spektrumra, amelyen az emberek mozoghatnak, főleg a pubertás korszak után, de azon túl is. Az emberek kicsiny hányada azt tapasztalja, hogy az érett felnőttkorba lépve is kizárólag a saját neméhez vonzódik. Istennek van hatalma arra, hogy megváltoztassa az egyén beállítódását, de ezt nem ígérte meg, és az én tapasztalatom sem ez. Kutatások szerint a kizárólagos homoszexuális vágyak átváltozása kizárólagos heteroszexuális vágyakká nagyon ritka. Miközben támogatjuk, hogy mindenkinek legyen joga segítséget kérni, ha szeretne megváltozni, a hangsúlyt arra kell fektetnünk, hogy bátorítsuk az istenfélő életet és a körülményekkel való megelégedést.
Fontos felismernünk, hogy Isten ereje sokszor nem abban nyilvánul meg, hogy elveszi tőlünk a kísértést és a nehéz körülményeket, hanem abban, hogy erőt ad a kitartáshoz és a vele való élethez a nehéz körülmények közepette. Ha megértjük, hogy Isten ereje a gyengeségeinkben mutatkozik meg, megváltozik az is, ahogy hívőként a csatáinkhoz viszonyulunk. Képesek leszünk a saját küzdelmeinket – beleértve a saját nemünkhöz való vonzódásunkat is – nem csak negatívan, de pozitívan is megélni.

(A fordításért Takács Nóri da Silvának jár köszönet.)

Ez a szerkesztett és rövidített interjú eredeti terjedelmében Szabados Ádám blogján olvasható: Divinity

Kép innen.