Talita

Dsida Jenő Itáliában

Az útinapló-írás, útleírás közel négyszáz éves múlttal rendelkező műfaj a magyar irodalomban. Szepsi Csombor Márton jelentette meg 1620-ban az első magyar nyelvű útleírást, az „Europica varietas”-t, vagyis „A változatos Európát”. Dsida Jenő is a műfaj klasszikusai közé tartozik a Magyar karaván Itálián keresztül című művével.

1933 tavaszán közel háromszáz erdélyi magyarnak nyílt lehetősége, hogy a Szentév alkalmából itáliai zarándoklaton vegyen részt. A tíznapos utazás szervezéséből részt vállalt az „Erdélyi Lapok” című, katolikus szellemiségű újság szerkesztősége is. Az akkor 26 éves Dsida Jenő – aki a Nagyváradon megjelenő hírlap kolozsvári tudósítója volt – elkísérte a zarándokokat, és már utazás közben feljegyzéseket készített későbbi útinaplójához. A beszámoló az „Erdélyi Lapok”-ban jelent meg tizennégy folytatásban, és még az utazás évében kiadták könyv formájában is.

A magyar zarándokok „hada” Erdély különböző területeiről érkező katolikusokból állt. Különvonattal utaztak Budapesten át Triesztbe, onnan Velence és Firenze érintésével Rómába. A csoport egy része eljutott Nápolyba is, majd együtt utaztak haza Padován, Velencén és Budapesten keresztül Nagyváradra.

A tíz nap alatt megtett út és a megtekintett látványosságok hosszú sora a mai utazókat is ámulatra készteti. A magyar csoport legnagyobb része valószínűleg olyan emberekből állt, akik soha, vagy nagyon ritkán juthattak el külföldre. Dsida Jenő minden leírt során átsüt az az áhítat és boldogság, amit az ember akkor érez, amikor először jár Itáliában. Az olasz föld varázsát így összegzi műve bevezetőjében: „…futó képét szeretném megrajzolni azoknak az általános, mély benyomásoknak, amelyeket az utazás valamennyi résztvevőjére tett Olaszország, a régi római kultúrának, a középkor mély vallásosságának, a reneszánsz páratlan művészetének és a mai modern életnek ez a csillogó, kápráztató keveréke”. A Trianon utáni magyar társadalmi viszonyokat jelképezi egy-egy megörökített emberi gesztus: a budapesti pályaudvaron a magyarországi rokonok hada fogadja az erdélyieket, találkozásuk valóságos örömünnep. Később, Isonzónál, a Piave folyó hídjáról virágcsokrokat dobálnak be a folyóba. Az egyik anya kimondottan azért jött el erre az utazásra, hogy ezt megtehesse fia halálának emlékére – tizenöt év múltán is sajognak még a világháború ejtette sebek.

Az első római látnivalók: a hatalmas forgalom az utakon és a nagy bazilikák grandiózus épületei. Az átélt hatás ugyanolyan, mintha ma járnánk ott. A katakombák torokszorító döbbenetét is hasonlóan élték-élik át az akkori és a mai turisták – de itt már van egy kis különbség a Dsida-kortársak és a mai látogató élményeiben. Mi már nem tudjuk „olvasni” a falakra karcolt és festett ókeresztény jelképeket, de Dsida Jenő még ismerte azokat. „A falak szimbolikus ábrái és feliratai mind érthetőek számunkra. Az azóta elröppent kétezer évet áthidalja a hitnek és hagyománynak megszakíthatatlan folytonossága. Csaknem az egész katolikus dogmatikát ott találhatjuk a katakombák falán…” Irigylésre méltó ez a tudás, amit mi már elveszítettük: értetlenül állunk a jelképek előtt, és csodálkozunk, ha kiolvassuk jelentésüket a bédekkerből. Amit Dsida elképzelhetetlennek tartott, bekövetkezett: a hitnek és a hagyománynak megszakadt a folytonossága.

A mai olvasó elámul azon a szervezettségen, kényelmen, ahogy ez a háromszáz – nem különösebben gazdag – erdélyi magyar utazott 1933-ban. Budapesten az akkori két legkitűnőbb vendéglőben, a Mátyás-pincében és az Erzsébet-szálló éttermében vacsoráztak. Triesztben a lezárt különvonatban hagyhatták a poggyászaikat, mert a csomagok biztonságára rendőrök ügyeltek. Egy vonatról lemaradt utast a vasúttársaság ingyen utaztatott utánuk Rómába. Valamennyi nagy múzeumot, képtárat meglátogattak – ez a mai belépődíjak ismeretében különösen irigylésre méltó. A tíz nap hihetetlenül zsúfolt és gazdag programmal telt: a kereszténység művészeti alkotásai mellett az ókori Róma emlékeit is megtekintették. A zarándoklat „megkoronázásaként” pedig részt vehettek a pápai fogadáson.

Számunkra különös „íze” van néhány mozzanatnak, ami a korábbi és későbbi történelem ismeretéből adódik. A barátságos, közvetlen ember, aki Krisztus földi helytartójaként fogadta őket, az a XI: Piusz, aki 1929-ben aláírta Olaszországgal a lateráni szerződést, így létrejött az önálló Vatikán állam. Ugyancsak ő volt az, aki 1937-ben, már nagyon öregen, két enciklikát adott ki a háborúba sodródó európai népek számára: egyikben elítélte a náci államot és a fajelméletet, a másikban pedig az ateista kommunizmust. A háború kiteljesedését már nem érte meg, a borzalmak meglátását utódára „hagyta”. Szomorúan vesszük tudomásul azt is, hogy az útinapló elbeszélője és főszereplője, Dsida Jenő, a világ szépségeire nyitott lelkű fiatalember is meghalt öt év múlva. Életműve mégis kerek és egész, és a „Magyar karaván Itálián keresztül” a legkedvesebb lírai útinaplók közé tartozik.

Dsida Jenő (1907–1938) erdélyi költő. Verseinek egy része vidám, játékos, másik része melankolikus életérzésű, bravúros rím- és ritmusjátékkal. Visszatérő témája a haláltól való félelem, a mély katolikus hit és a szerelem. Szívbetegségben halt meg nagyon fiatalon. „Magyar karaván Itálián keresztül” című útinaplóját a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó jelentette meg újra, 2006-ban.

Kölnei Lívia